Irodalmi Szemle, 2005
2005/2 - Duba Gyula: Galambtemető (3.) (regényrészlet)
34 Duba Gyula sincs, csak szokásai meg ösztönei, csapatszelleme. Talán élni sem képes egyedül, na, pajtás - mondta kedélyeskedve, mert közben eszébe jutott, hogy az asszony miatt nem dramatizálhatja a dolgot, feleslegesen nyugtalanítaná -, hát kösd fel a gatyád, meglátjuk, mire jutsz egymagádban...! A galamb a szellőző remegő lemezeitől olyan fesztelenül nézte őket, mintha más dolga sem lenne, biztos önmagában.- Fogalma sincs, mi vár rá... - folytatta a férfi szinte akarata ellenére -, nem érdekli őket a sorsuk, a jövő iránt nincs érzékük... mindig a jelenben élnek. Minden állat a jelenben él, a galamb méghozzá tömegben, egyedül mintha nem is lennének! Ez sem tudja, mi történt, érzi önmagát, de egyébként tehetetlen... van, semmi több... Hordanépekben nincs egyéniség, csak erősebb, gyengébb...! Miközben elterelné az asszony figyelmét a galamb drámájáról, nem veszi észre, hogy kiemeli sorsának kilátástalanságát. A képzelete a céljai ellenében, kárára dolgozik. Akkor sem döbbent képzelete aknamunkájára, amikor az asszony hosszan ránézett és nem szólt. A galambra sem nézett, magába zárkózott. A konyhába ment reggelit készíteni, de alig koccant edény, csendben maradt. Láttam valamit a tekintetében, amit nem értek, gondolta a férfi, valami hűvös és elutasító volt a szemében, de mintha inkább megbántottság lehetett volna vagy bánat... igen, bánat, valami elvont szomorúság...! Még mindig nem értem őt, bár... mióta élünk együtt, s én mégsem értem... új helyzet lenne, olyan állapot, amilyennel még nem találkoztunk...? Rántottát készített, a tiéd négy tojásból van, mondta halkan, engesztelőén, mintha ő is érezné a hidegséget, közöttük terjeng, mint valami láthatatlan és anyagtalan feszültség, elég lesz négy tojásból...?! A tányéron aranysárga, csillogó rögök ültek, beszórva pirospaprikával, szinte párologva, gusztusosán. Művészi munka, nyilatkozott a férfi s az asszony kezére tette a kezét, hálaérzet töltötte el, okát nem sejtette, csak érezte, csak azt érezte, hogy szereti, s ez meghatotta. Milyen kiváló rántottát készített számára az asszony, s ezt teszi évtizedek óta, meg mást is, társ a mindennapokban, az ágyban, az életben, milyen pontos magyar szó: feleség!, a fele annak, ami ő maga! Mindent megtesz s egyre nyugodtabb, igénytelenebb, így öregszünk együtt, gondolta, mint két összefogott lovacska - ahogy az asszony mondta egyszer, amikor még fiatalok voltak -, így van jól! S eszébe jutott, amire nem akart gondolni, hogy igen, nyugodtabb az asszony, kiegyensúlyozottabb, s valahogy mégis mintha rejtélyesebb is lenne, még mindig lennének titkai...?- Lágy tojást akartam... - mondta az asszony elgondolkozva -, bakfiskorom- ban nagyon szerettem, ahogy anyu készítette. Mindig pontosan annyira volt lágy, amennyire kellett... de meggondoltam, hátha nem sikerül, se lágy nem lesz, se kemény... lemondtam hát róla, keményre főztem, ez így biztos, ha elég sokáig főzöm...- Kishitű vagy... hiszen neked minden sikerül! - Az előző hangulat még tartott a férfiben, ellágy ította, hogy az asszony a bakfiskorát említi, amit ő nem ismerhetett. Más helyen élt, mint az asszony, találkozásuk véletlennek tűnt fel, ahogy
