Irodalmi Szemle, 2005
2005/2 - Duba Gyula: Galambtemető (3.) (regényrészlet)
Galambtemető (3.) 35 minden törvényszerű és magától értetődő jelenség feltűnhet véletlennek is. - Te nem ismersz lehetetlent - folytatta-, finom ez a rántotta, ízletes...- Nem... - az asszony a fejét rázta s gondolkodott -, az utóbbi időben mintha nem sikerülnének a dolgaim... elbizonytalanodtam. Azelőtt... ha lágy tojást akartam készíteni, azt főztem...!- Dehogy... - a férfi sietve megnyugtatta olyan vagy, mint azelőtt. Éppen olyan... alig változol. - Az asszony hangjának bánatos árnyalatára felfigyelt, de nem tudta, mit kezdjen vele, igyekezett elfelejteni. Valamiféle önzés dolgozott benne, hogy elhárítsa magától a kényelmetlen dolgokat. Nekilátott a rántottának, nagyon ízletes, finom, mondta...- Nem... - rázta a fejét az asszony - egyre inkább nem sikerülnek a dolgaim, valahogy elbizonytalanodtam... Nehézkes délelőtt, mintha semmi nem lenne a helyén. Pedig minden ott van, ahol azelőtt volt, a bútorok, a képek a falon, a konyhában halkan mormol a hűtő- szekrény, majd nagyot horkantva megáll, mint a kifulladt ló, fénytelen tompaság ül az ablakokon. Mégis idegenség érződik a lakásban, s nem olyan, mint esetleges szóváltások, kisebb összecsapások és az őket követő némaság idején, ez valami más, furcsa és megközelíthetetlen idegenség, valahogy metafizikus természetű, mint sorscsapások ideje... Nem a látható formákban van, hanem valahogy mögöttük, mintegy a belső terekben s mindenütt jelenvaló. Nem anyagi természetű, nem a dolgokban fészkel, hanem egyszerre mindenben észlelhető. Mint amikor ketten, egész életükben egymásnak élők, váratlanul rádöbbennek, hogy magányosak, s a másiknak a terhére lehetnek. Sejtik, hogy a galamb a világítóudvarban, a puszta jelenléte, hogy ott van és élénken nézelődik, s hogy holnap is ott lesz s azután is, majd a bekövetkező nemléte... mindez forrása lehet nyugtalanságuknak. Nem is a madár, hanem a sorsa! Amely emberi sorsnak is vehető, humanizálható, számos életes jelenséggel összevethető... A férfi könnyebben túltenné magát rajta, keményebb fából faragták, mintsem egy buta galamb végzetén keseregjen. Az asszonyt azonban uralja, nem feledheti, állandóan eszébe jut, bár nem beszél róla, szinte rokonának véli, a végzet követének érzi, és kétségbe ejti, ha rágondol. Időnként mélyet lélegzik, mintha nem kapna levegőt, orvosságot vesz be, jó ideje többféle orvosságot valamilyen megérthetetlen összetételben, csak a belgyógyász tudja a titkát, ezt úgy végzi az asszony, mint egy szertartást, mely ugyan nyilvános, ám nem tűr beleszólást. Ilyenkor nem közlékeny, a gyógyszer bevétele a napi tevékenység része, nincs mit beszélni róla, s a férfi nem kérdez, hogy ne nyugtalanítsa őt... De közben figyeli, mit tesz, ingeket mos a fürdőszobában, s ahogy átmegy a hálón, nem néz az ablakra, tekintetével kerüli a világítóudvart, mintha semmi nem történne, gondolatai nyugodtak, képzelete nem járja körbe a galambot, innen az idegenség a lakásban. Mindketten érzik, hogy a másik is kínlódik, de nem segíthetnek egymáson, valami szörnyű törvény megakadályozza őket ebben, mely tör-
