Irodalmi Szemle, 2005
2005/2 - Duba Gyula: Galambtemető (3.) (regényrészlet)
Galamb temető (3.) 33 néz a férfire. Lábát derékszögben felemelte, fokozatosan engedi le s közben számol, néha százig is, míg ismét a földet érinti, s ő vízszintesen fekszik a hátán. Izmai rugalmasak, bőre feszes, lába karcsú, ám a combjai asszonyosan vastagabbak, mint a lányoké. Alig öregszik. Ilyen nehéz gyakorlatokat egyetemista koromban sem végeztem el! - gondolja a férfi.- Galamb ül az ablakpárkányon, beles a hálóba... - mondja nyugodtan, igyekszik közönyös maradni, mintha semmi jelentősége nem lenne a ténynek -, pislog a fickó és a nyakát nyújtogatja... - A lényegre tér azonnal, nem kerülgeti, minek is kerülgetné, a határozottsággal, mellyel bagatellizálni igyekszik a nemkívánatos fickó jelenlétét, talán elejét veszi a döbbent csodálkozásnak, ijedt felindulásnak. - Az ördög tudja, honnan került elő... hetekig nem mutatkozott...!- Az nem lehet... - mondja sietve az asszony, fojtottan sietve, a fáradtságtól szaggatottan lélegezve -, teljesen lehetetlen... - Mintha magát is meg akarná győzni, hogy az lehetetlen. - Salgó azt mondta, hogy elkergette őket és rácsot tett a magasban az udvar fölé, lezárta előlük... - S folytatta egyre kétségbeesettebb hangon. - Istenem, hát Salgó megígérte, hazudott volna...?! Talán nem jól láttad, egy idő óta rosz- szul látsz, észrevettem, mintha romlana a látásod, gyengül a szemed... talán tévedsz, látomásod volt... - még ebben is reménykedett. Valóban beszéltek már róla, hogy a férfi az utóbbi időben mintha párás üvegen át nézne, a látása elbizonytalanodott, szemorvoshoz mehetne...- Hamuszürke galamb - ismételte -, egyenesen a szobába kukucskál...- O istenem... - mondja erre gyorsan az asszony -, én édes istenem... Felkelt a pokrócról, lesimította hálóingét, nehezen lélegzett. Nagyon elfáradt, gondolja a férfi, titkolja, hogy fáradékony, könnyen kifullad... Majd arra gondolt, hogy ez nem fáradtság, nem a nehéz fizikai teljesítmény következménye, hanem valami más, összefügg az időnkénti mély lélegzetvételekkel, ahogy az asz- szony mondja, ó semmi... semmi... de erre most nem akart gondolni, a hálóba mentek. A galamb ott ült a helyén, a nejlonszalagok bolyhának enyhében, pislogott és a fejét ingatta, mintha semmiről nem tudna, bután kérkedett a jelenlétével.- Hess... - halk volt az asszony hangja, ahogy karját a galamb felé lendítette -, hess, te bolond... menekülj...! - Aztán már nem tett semmit, mereven állt, mélyeket lélegzett és nézte a madarat. Később még így szólt. - Itt pusztul el... mert már nem juthat ki innen...! Salgó ráccsal zárta le a világítóudvart... Erre én is gondoltam, mondta magában a férfi, de nem mondtam ki hangosan, de te kimondtad...! Aztán így beszélt a galambhoz.- Tirhulj innen a pokolba, mihaszna nyomorult...! - Megkocogtatta az ablakot, a galamb felrebbent és a szellőzőnyílás peremére szállt, de nem félt, onnan nézelődött kíváncsian. Milyen naivul hülye galamb, még nem sejt semmit... - A férfi látszólag dühöngött, igazából azonban tehetetlennek érzi magát. - Még nem ismeri a magányt - folytatja -, Čapek írja, hogy mennyire tömeglény, egyénisége