Irodalmi Szemle, 2005
2005/2 - Németh István versei: Az vagy, ami voltál, Furcsa, alaktalan állatok, Elnehezült szavak, Kutat ások, Feljutottam a kopár hegyre, Mondjak le a szavakról?
Németh István versei 29 a tetveimet. Cipőmből még most is folyik a szégyen, ahogy a főtéren vetkőztetnek. Tolvaj! Nyelvem csupa ragacs, kidagad, bedagad, torkomba ragad. Ki érti meg száműzetésemet? Kutat ások Kutat ások az unokámmal: O fejti az ércet, én hordom a meddőt. Nő, növekszik a meddőhányó, de víz még sehol. Már körbesáncolom a várost, betemetem a völgyeket, eltorlaszom a sötétlő folyók medrét: Alig hallom már a tárnából a hangját, ultrahang, ott lenn csak a veríték gyűlik, az átok. Tarts ki! Tarts ki! Üzengetek neki, kapaszkodom a kötelekbe, láncokba, rángatom a káva fölött a kereket, forgatom a nap küllőit, megkorbácsol a gémeskút, kifordítom a vödröt és újra és újra lebocsájtom a mélybe, majd vonszolom, húzom az égbe. Ég, kisebesedik a tenyerem, a szuszogását már alig hallom. Él még? Tövig koptak már a körmei, kibuggyant az ujjaiból a vér, kihuny a szeme fénye... Megéri? Kinek? Tatárnak, töröknek - valaki hajcsárnak? Kutat ások az unokámmal: ő fejti az ércet, én hordom a meddőt,
