Irodalmi Szemle, 2005
2005/2 - Németh István versei: Az vagy, ami voltál, Furcsa, alaktalan állatok, Elnehezült szavak, Kutat ások, Feljutottam a kopár hegyre, Mondjak le a szavakról?
30 Németh István versei mint ahogy régen az apám, nagyapám. Gyűlik, gyűlik a meddő, elfedi a napot: Az úristen már nem hallja az imánkat. Feljutottam a kopár hegyre Feljutottam a kopár hegyre: Csupa szikla, meredély, csupa szakadék. Ararát lehorgonyozott a nyílt tengeren, zavaros vizek mossák a lábát, Noé bárkája nem erre tart. A tenger mélyéből feltörnek a tüzek, a teremtő szurdokok, szakadékok alján zihál, kapkod levegő után. Ott fönn valahol fölzeng, kigyúl: Fényesen ragyog Félix Lajkó hegedűje, foszforeszkál a fészkek alján, az égig érő hullámok taraján siklanak a bárkák, sodródnak a templomok hajói, hullámsírokba buknak a földrészek, égitestek, derékba tört száraz fatörzsek csonkolt villámhárítóin veszem az üzeneteket, az ezüstösen fénylő ökömyál létráin kapaszkodom az égbe - az egek terein meg - megszakadnak a mondatok, el-elhalnak az S O S-ek, az alagutak, föld alatti folyosókban még nyöszörögnek a szakadékba zuhant búvópatakok, társaim nincsenek, elhagytak, csak magamra számíthatok: bennrekedtem a barlangban, szürke itt, szürke itt most minden, az olajfák ágai elszáradnak, a galambok csőre véres. Uramisten, tekintsd le ránk, szabadíts meg a bűneinktől, szoríts a melledre, amíg zeng a dal, amíg fénylik, zeng F él i x Lajkó hegedűje, amíg énekelnek a gyermekeink.
