Irodalmi Szemle, 2005

2005/2 - Németh István versei: Az vagy, ami voltál, Furcsa, alaktalan állatok, Elnehezült szavak, Kutat ások, Feljutottam a kopár hegyre, Mondjak le a szavakról?

27

Az vagy, ami voltál

„Az vagy, ami voltál!”

Ragyognak a csillagok, a nap.

Napkitörések, világűmyi viharok, bohóckodás, égi háború:

A kutyaólaink már nem védenek.

Mágneses örvények, ürszemét, a fénycsóvák kibuknak, körbevilágítják az emlékhelyeket. Elefántok mészfehér foszforeszkáló csontjait mocsártemetőik partján.

A szíved behorpad, kalimpál, tüdődben, szívedben viharzanak a hamufellegek, mellkasod csontkosarán megelevenednek életed írott és íratlan kottafejei.

Zihálnak zengve az írott és íratlan kottafejek, az űrhajók ablakán ragyog a tenger tükre, föl-fölvillannak a hullámsírok titkai, országok, nemzetek elvermelt vérerei lüktetnek, az eresz alján dideregnek a denevérek.

Néha még összekapod magad, befogod a lovaid, felhozod a mélyből az emésztetlen csontokat, szétszóródnak az izomtalan ujjperecek, lecsupált homlokodon dobolnak.

„Az vagy, ami voltál!”