Irodalmi Szemle, 2005
2005/2 - LEHOCZKY TERÉZ KÖSZÖNTÉSE - Lehocky Teréz: Most hagylak elmenni (novella)
Most hagylak elmenni 19 leöntött zsidó hullája égett gyertyaként, miközben a tábori rádió harsogta a Stíllé Nachtot. Mégis rendületlenül hitte, hogy egyszer vége lesz mindennek. Minden fény arra van ítélve, hogy egyszer elsötétüljön, hogy a nap egyszer kialudjon és vörös törpe legyen belőle. Hogy minden győzedelemben már eleve benn van a vereség csírája. Tényleg jöttek a szövetséges és orosz bombaszőnyegek. Berlint 41 000 á- gyú, 6259 tank, 7560 repülőgép és két és fél millió katona támadta. Hitler április utolsó napján, mint becsületes kispolgár feleségül vette a fotomodellt, Évát. A szövetséges amerikaiak teherautókra lapátolták a sok zsidó hullát. Éhen haltak. Kivezényelték Weimar lakosságát, nézzék csak, mit művelt a náci Goethe tőszomszédságában. Az amerikaiak adtak már dollárt a foglyoknak, ruhát, csokoládét, Unra-konzerveket. Mehettek akárhová, a skandináv államokba, haza vagy Amerikába. Ugyanabban a táborban, ahol Oszkár volt, 1944 ősze óta ott volt Kállay, a magyar miniszterelnök, aki nem írta alá a zsidók kitelepítését, a fiatal Horthy Miklós és Mafalda, Emanuel Viktor olasz király lánya a férjével, a hesseni herceggel. Őket Hitler bosszúból táborba küldte, mert Mussolini isten veled kapufélfát mondott a nácizmusnak. Hiába szöktette meg őt Skorzeny, a szép SS-ezredes az antifasiszták elől. Oszkár fölszállt a cókmókjával a teherautóra, rajta lógott a tábla: Prága. Furcsállotta, hogy Mafalda és férjura is benne ülnek. Csak később tudta meg, hogy a táblákat kicserélték, és az autó velük Szicíliába megy pár amerikai szabadságos katonával, szerecsenekkel, portorikóiakkal és pár olasz fogollyal. Megígérték egymásnak, hogy majd leveleznek, de ahogy az már lenni szokott, semmi sem lett belőle. Mikor kiszállt a falusi ideiglenes kikötőben, megrohanták őt elrongyosodott férfiak, félig meztelen sihederek, abban a reményben, hogy majd szétosztogat kon- zervet és nejlonharisnyát a nőknek. Oszkár nem adott semmit, hiába kunyeráltak. A dollárjait félteni kellett, hiszen, ha lesz hajó vissza Európába, annak megkérik az árát. Addig is kell valahol lakni és étkezni. A közelben volt egy olcsó szálloda, kitöredezett ablakokkal. Előtte pár kecskelábú szék, deszkákból összeeszkábált asztallal. A kék kötényes gazda követelte, hogy azonnal guberálja le a szoba árát három napra. A szoba amúgy elég tiszta volt, de világítás nélkül, mert a közeli villanytelepet lebombázták. Foltozott pléh- lavórban víz a mosdáshoz. Az illemhely se volt használható. Az udvar szélén volt a latrina, amit beteges, gyér szőlő leplezett félszeg szeméremmel. Sötétedő este olvasni már nem lehetett, hát kiment a tengerpartra. Mogorva volt. Csalódott. Ugyan otthon sem voltak gazdagok, nem volt vendégeskedés, teadélutánok. A konyhában ettek viaszosvásznon. Csak ünnepre és vasárnaponként szedegették elő a drágább porcelántányérokat, három kristálypoharat, monogramos hímzett szalvétákat. A papa szokott az ünnepre mindent megvenni, mert Oszkár mafla, mindenki becsapja.
