Irodalmi Szemle, 2005
2005/12 - JUBILÁLÓ ÍRÓK - Csehy Zoltán: Hasnyálmirigy-érzékenység (Tőzsér Árpád életműve)
JUBILÁLÓ ÍRÓK A Tőzsér-versekben megszólaló intertextuális elemek nemcsak egy-egy kötetet dinamizálnak, hanem mintegy erezetként csatlakoznak az irodalom össz- szövet és össz-szöveg rendszerébe, hogy létrehozhassák azt az életenergiát, mely fáradhatatlan intenzitással tölti fel a Tőzsér-szövegek és más szövegek közti univerzumot. Kardinális szerephez jut ebben az univerzumban az emlék, amely egyszersmind szövegemlék is, illetőleg megszövegesült létfoszlány. Például a Tépések c. opus olvasói fantáziákban rekonstruálható szövegei mintegy az emlék dokumentálhatóságának időtlenségbe vesző kalandjára csábítanak: a befogadói emlékezés kiegészítő játékai révén jön létre a vers, azaz fokozott interakcióban, melyben az olvasó egész lényével vesz részt. Tőzsér valamennyi versében a tökéletes mondat utáni vágy érvényesül, mely egyszerre plasztikus és teherbíró és egyszerre ragyogtatja fel nyelvünk legszebb adottságait, egyszerre meglepő és súlyos, egyszerre fülbe mászó és emlékezetbe vésődő: Tőzsér mondatai eleven szövetdarabok, melyek a befogadóhoz nőnek, s azzal egy testté válva képesek az életre. A költő legjelentősebb és legmarkánsabb alteregója Mittel úr, aki nemcsak Cogito vagy Homálynoki Szaniszló rokona, hanem mintegy az ő szintézisük is (hasonlóan Helené és Faust gyermekéhez): belesétál a groteszkbe és ijesztő kijózanodással engedi magában megszövegesülni a közép-európai lét, illetve az ehhez társuló katasztrofizmus tragikomikumát, mely nemcsak egy költői korpusz elemének lényege, hanem térségi sajátosság, ha tetszik, világirodalmi stigma, mely számos szövegtesten kiütközött a huszadik századi cseh, lengyel, szlovák, osztrák vagy épp magyar irodalmi térfélen. Tőzsér jelentős gondolkodó is, s ez verseiben éppúgy testet ölt, mint esz- széiben, irodalomtörténeti vagy irodalomtudományi írásaiban. Olyan gondolkodó ő (aki egyébként mindig költő marad a talpán), aki a gondolkodás folyamatát és nem végeredményét rögzíti, azaz hagy belehallgatni abba a párbeszédbe, mely ott zajlik valahol belül, a kérdés lényege körül, de mindig csak képletesen, áttételesen és egyszerre több hangon tör föl, s folyamatosan korrigálja magamagát. Ez a költői alapállás mélységesen szimpatikus, hiszen a kizárólagosságot nem ismeri, ráadásul nem kényszeríti hangját az olvasóra, hanem egyszerűen addig-addig próbálgatja a megszólaltatást és a megszólalást, hogy végül az olvasó természetes hangjaként fogadtatja el magát. Most, a Comenius Egyetemről, egy korábban Tőzsér Árpád által oktatott tárgy, a régi magyar irodalom óráiról jövök, ahol Tőzsér továbbra is főszereplő, mint az én diákkoromban. Ott van Bornemisza Péterben, ott van Szenei Molnár Albertben, csak föl kell fedezni. S ezt nemegyszer megkíséreljük hallgatóimmal. Őszinte szívvel kívánok neki boldog születésnapot! Csehy Zoltán
