Irodalmi Szemle, 2005
2005/12 - JUBILÁLÓ ÍRÓK - Ardamica Zorán: „Miért is kedvelem Szeberényi Zoltánt?...” (Szeberényi Zoltán köszöntése)
JUBILÁLÓ ÍRÓK generációkról, az irodalom céljairól és kötelességeiről, a művészet extremitásairól, a dalszövegekről, de talán még a politikáról és a nőkről is. Mi tulajdonképpen szóban vagy írásban, de állandóan vitáztunk. Mindenről külön véleményem volt, s a Tanár Úrnak is az én különvéleményeimről... Itt elakadtam a laudáció írásában. Napokig elmélkedtem, hogyan is folytassam, s miután félig-meddig le kellett pergetnem az ifjúságom, s miután ma már valamivel tárgyszerűbben, kevésbé romantikusan látom a múlt bizonyos fejezeteit, rájöttem, miért is kedvelem én Szeberényi Zoltánt, s miért tudok neki szívből minden jót kívánni. Azért, mert a számtalan különbözőség, a köztünk tátongó életkorbeli szakadék és a nem kevés véleménycsere és vita ellenére, azok közé tartozik, akikkel érdemes és termékeny dolog vitatkozni. Sosem utasított el annyira kategorikusan egy nézetet, hogy el ne gondolkodjék rajta. Bár akkori önmagamhoz képest a világ másik oldalán állt, mindig úgy vitázott, hogy gondolkodásra motivált. Nem ledorongolt, hanem felpiszkálta az érdeklődést. A diákok egy-egy provokatív megjegyzését úgy tette helyre, hogy visszaprovokált, visszakérdezett, s magunknak kellett következtetnünk, érvelnünk, megvédenünk nézeteinket. Bár stabilnak tűnő rendszerben látta az irodalom történetét, nem erőszakolt ránk dogmákat, mint a rossz tankönyvek, hajlandó volt elbeszélgetni a problémás részletekről. Sosem mutatta, hogy lehetetlen lenne megváltoztatni nézeteit, ezért aztán próbálkoztunk is keményen. így érte el, hogy minél több oldalról vizsgáljuk meg az adott kérdést. Mi, diákok pedig, én, legalábbis hatalmas önbizalmamtól hajtva, igyekeztem fogást találni a Szeberényi-féle téziseken, szerettem volna megcáfolni, megkérdőjelezni, kiforgatni. Sokszor úgy éreztem, sikerült. Ma is azt hiszem, a Tanár Úrnak nem volt mindig igaza. Ma már azonban látom, egy dologban biztosan igaza lett: bevált a módszere. Nem kényszeríteni kellett a diákot a tanulásra. Csak cselesen odavetni a koncot, s várni, mikor érzi meg a vér szagát. Úgy aktivizált, hogy mi, diákok nem is tudtunk róla. Bevallom, rettegtünk attól, hogy nála kelljen vizsgázni. „Szebi papa”, ahogyan neveztük, azonnal kiszűrte a „hasbeszélőket”. Vagy olvastuk azt a bizonyos művet és tudtuk az anyagot, s akkor volt miről vitatkozni is, vagy nem olvastuk, s az esetben hiába „metaszövegeltünk” valamiről... Mindezek dacára vagy éppen e- zért egyike lett azon kevés oktatónknak, akiket tiszteltünk és szerettünk is. Szeberényi Zoltán, ha volt rá oka, nem szégyellte emberszámba venni és tisztelni évtizedekkel fiatalabb és koruknál fogva fokokkal tapasztalatlanabb, s valljuk be, műveletlenebb diákjait és véleményüket. Szigorú, de toleráns tanár volt. Mivel az irodalomtörténész alapjában csak a műveiben, papíron, bizonyos mértékben személytelenül irodalomtörténész, a tanár pedig lényegében csak a személyes viszonyok által tud tanár lenni, s a humanizmus által tud jó tanárrá válni, hozzám közelebb áll az utóbbi. Szeberényi Zoltán irodalomtörténész számomra mindig elsősorban pedagógus marad.
