Irodalmi Szemle, 2005

2005/12 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században, Babits Mihály (tanulmány)

Grendel Lajos

és visszafele meg nem csinálhatót. A mi időnk csak egyirányú; az életet visszafordítani nem lehet. A mi időnk nem egynemű; sőt lényegileg különnemű: minden pillanatban más, új. A mi időnk teremt, újat alkot minden pillanatban.

Ez azért van, mert minden pillanatunkban benn van - tudtunkkal vagy anélkül - egész múltunk, sőt őseink egész múltja. A múlt nem halt meg, hanem hat reánk: él testünkben, lelkűnkben; egész valónk az egész múlt eredője; minden jelen pillanat magában foglalja az egész múltat, és valamit ad hozzá” — írja(l5). Bergson időszemlélete az, ami a leginkább volt felszabadító hatással Babits lírai fejlődésére (Cigánydal; Vasárnap; Arany kísértetek stb.), így korai korszakának legjelentősebb költeményére, az Esti kérdésre is. Ötvenegy áradó, emelkedő, térben és időben csapongó sor és kérdések zuhataga nyomán teszi fel a végső kérdést a vers utolsó két sorában:

miért nő a fű, hogyha majd leszárad? miért szárad le, hogyha újra nő?

Az egyetlen hatalmas, három határozóval (midőn, olyankor, ott) tagolt mondat minden eleme, minden képe, minden asszociációja e felé a két sor felé konvergál, drámai töltést a végső kérdéseknek éppen azáltal adva, hogy ezekre a kérdésekre nem adható megfelelő válasz. Az e két sort megelőző többi kérdésre tehát a válasz maga is kérdés. így Babits a feltett súlyos kérdéseket nem zárja le, hanem éppen ellenkezőleg, a végtelen felé nyitja ki. Olyan perspektívát teremt, amely nyugtalanító, amely túl van a megismerhetőség határain, amelyben földereng az emberi létezés minden végessége, esendősége, kicsinysége, de egyszersmind nagy- szerűsége is. Az utolsó két sorban megteremtett perspektíva mélysége és tágassága adja meg a költemény visszafogott pátoszát. A különböző, egymással csupán a tudat mélyén érintkező tér- és időélmények ebben a perspektívában olvadnak ösz- sze egyetlen hatalmas látomássá.

Nem kevésbé izgalmas és eredeti a vers szerkezeti felépítése sem, amit a szakirodalom késleltető szerkezetnek nevez. Egy-egy motívumot vagy gondolatot a kifejlődése végső határáig feszíteni, hogy majd a rákövetkező rövid, drámai válaszban felszabaduljon minden eközben felgyülemlett energia. Ezt a bravúrt Babits az Esti kérdésben hajtotta végre első ízben, de később több nagy versében is alkalmazni fogja.

A pacifista Babits. A költő 1915 júliusában ír egy kedves, szelíd szerelmes költeményt (Játszottam a kezével), amelynek utolsó strófája - még mindig szelíd, de nagyon egyértelmű - háborúellenes felhangot kap.

Csak egyszer lenne még enyém s kedvemre csókkal önteném szívesen halnék azután nagyobb örömmel ontanám kis ujjáért a csobogó vért, mint száz királyért, lobogóért!