Irodalmi Szemle, 2005
2005/11 - TALLÓZÓ - Alexa Károly: Spiró György: Fogság
TALLÓZÓ bán ez áll: „(Tíz kilogramm volt ez az én időmben.)” Milyen idő ez, kinek is az ideje? Másutt nyilvánvaló a belehelyezkedés a főszereplő tudatába: „Idegenek, mi, Alexandriában?! Jövevények?! Mi?!”, ám rögtön utána ez áll: „Úri igazat adott Arisztark- hosznak: ezek el vannak kényeztetve, ezek nagyon buták.” „Mi” - és „ezek”? Ki beszélt hát ott előbb? Hogyan hozható kapcsolatba ez a nyomorúságos sorban nevelődő zsidó fiú a kor legfontosabb alakjaival és fő eseményeivel? Hiszen ő évekig a jeles filozófus Philon bizalmasa, ismeri Simon mágust, együtt vacsorázik Pilátussal, ott van Caligula legyilkolásánál, és egy cellában raboskodik Jeruzsálemben egy „illetővel”, aki a csaló galambárusok miatt templomtéri botrányokozást követett el, s akit ezért - minden bizonnyal - keresztre feszítenek... Az epikus funkciónak ez az irreális kiterjesztése csak az alak képességeinek hihetetlen gazdagságával és tulajdonságainak állandó változásával járhat együtt. Helyesebben: változtatásával - hiszen az elbeszélő alakítja őt kénye-kedve szerint, hogy az új meg új helyzethez igazodhasson. Tud legalább három nyelvet (ezzel is „megháromszorozza” magát), hallatlanul olvasott, vallásában, hitében szkeptikus, tehát képes figyelni mások tanaira, nem szeret senkit, tehát nem zárkózik be egy szűkebb emberi családi körbe, ért a felsőbb matematikához, szereti a színházat, jól fest, jártas a mozaikrakásban, kereskedik, beletanul a földművességbe meg az asztalosságba, kiváló távolugró, rétor és mesemondó... S ami a legfontosabb: állandóan másnak hiszik, mint aki, ezért kerülhet elképesztőnél elképesztőbb helyzetekbe. Résztvevő is, meg tanú is, meg - mivel rosszul lát, tehát befelé néz - kommentátor is. Sorsa mégsem kelt együttérzést, kalandjai izgalmat, eszmefuttatásai komolyabb szellemi kihívást. Karakteres karaktertelenség jellemzi: jellem helyett karak- tertelen karakter, írói médium. Nincs köze semmihez, se eszméhez, se emberhez, se a múlthoz, se a fajtájához, se a jövőhöz. Egyedül apját szereti, aki már nincs és a fiát, aki nemsokára nem lesz. Júdeában „római zsidóként mennyire kétértelmű a helyzete és valójában Rómában is”, érzékelteti, s a Szentföldön „Nézte az arcokat, és kevés kivétellel idegennek tűntek.” A regény csöndesen elúszó zárófejezetében mondja az auktori hang: „Nem akar semmit. Le akarja élni az életét valahogy.” Úri egy olyannyira hihetetlen sorstörténet megnevezettje, olyannyira kívül áll mindenen, amennyire benne van mindenben, oly szkeptikus, hitetlen, közönyös és viszolygó, olyannyira illúziótlan, hogy csak ott van egy nagy történetben, de nem reprezentálja azt. És nem sok szépet meg jót mondhatunk a többi szereplőről sem, csúnyák, csalók, hisztérikusak, alakoskodók. Hasonló a tabló, mint a Kerengőben, csak tágasabb, és a térnek meg az időnek hatalmasabbak a dimenziói. Karneváli regény is akar lenni és „realista” nagyregény is, csak egyik sem eléggé radikálisan az. Ennyi bíráló megjegyzés, ennyi kétségbevonás után és ellenére mi teszi Spiró Fogságát mégis érdemleges regénnyé és méltányolható teljesítménnyé? A bátorsága, a szellemi függetlensége, elfogulatlansága és igényessége. A regénynek mint regénynek természetesen vannak remek jelenetei, közülük is kiemelkedik az alexandriai pogrom előzményeinek bemutatása, majd maga a pogrom vagy a júdeai falusi
