Irodalmi Szemle, 2005
2005/11 - TALLÓZÓ - Alexa Károly: Spiró György: Fogság
TALLÓZÓ élet láttató rajza, a zsidó vezető réteg belviszonyainak ábrázolása. Ennél azonban izgalmasabbak a szellem kalandjai: a kor nagy kérdéseinek legtöbbje így vagy úgy meditáció és diszkusszió tárgya lesz. A középpontban természetesen a zsidóság vallási, szellemi meghasonlottságának és morális csődközeli helyzetének bemutatása és elemzése áll. Számos állítása fogja irritálni az elfogult zsidó olvasót, pl. az olyasfélék, hogy a zsidó háború idején „több zsidót öltek meg a zsidók, mint a rómaiak”, hogy Úrinak „a máglyán fulladozó zsidók látványa nem töltötte el a lelkét kívánatos részvéttel és borzalommal”, vagy „most megint azzal büszkélkednek a zsidók, hogy ők szenvedtek a legjobban, hát ezt nem lehet elviselni bennük!” S a keresztény olvasók mit szóljanak ama idősebb, kövér, ápolatlan, loncsos szakállú alak láttán, aki azonos itt a Megváltóval? S mit ama félnótások és rosszhiszeműek gyülekezetét nézve, akik az első hitvalló keresztények volnának? Nagyon izgalmasak azok a szakaszok, amelyek az alapvető zsidó és keresztény hitelveket elemzik, egy aufklerista felfogás letéteményeseként, vagy ahol az író a „pogány Messiás” eszméjén merengve a császárság (a politikai teljhatalom) és az egyistenhit egymásra találásának szükségszerűségéről beszél. És bizonyos szellemi izgalmakat kiválthat a keresztényüldözés megindulásának bemutatása és következményeinek magyarázata is („a nazaré- nusok - a keresztények - miatt gyűlölik meg a zsidókat”), ismerve napjaink egyik legeredetibb és legmélyebb magyar gondolkodójának Buji Ferencnek pár éve megjelent esszéjét erről a témáról (Az emberré vált ember, IGEN Katolikus Kulturális Egyesület, B., 1999), aki egyértelműen zsidó manipulációnak tartja a keresztények elleni irtóhadjárat megindulását. Kiábrándult könyv Spiró György új regénye. Egy közérzet lenyomata, amely szellemi kalandokat keresett magának, teret és időt, amit benépesíthet arcokkal és álarcokkal, szavakkal és gondolatokkal, s ahol még a történetmondás is bizonytalanná, sőt lehetetlenné válik. Korunk elbeszélő ars poétikáit idézi a regény végének keserű gesztusa: a megöregedett s annyi mindenen keresztülhajszolt főszereplő, azt tapasztalván, hogy minden hazugság, amit olvas az általa megélt eseményekről, hogy minden historikus csal, a zsidó éppúgy, mint a nem zsidó, papírt és íróeszközt kerít, hogy megírja az igazságot. De vakon már csak élni lehet, írni nem. S hát van-e élet írás nélkül? (Életünk, 2005. 9. szám)
