Irodalmi Szemle, 2005
2005/11 - TALLÓZÓ - Alexa Károly: Spiró György: Fogság
TALLÓZÓ a századfordulón, itt egy világbirodalom abban az időben, amikor az európai történelem - mit sem tudva erről - új útra lépett. És mi az, ha nem üzenet, rejtett önvallomás, ahogy az új regény főhősében újjászületik a régi regény leghangsúlyosabb figurája? A világból kivonulva ágyában sorvadozó Sidó (!) Zoli jellemzése pontról pontra ráillik Úrira, akinek vállára nehezedik most az első évszázad világtörténelme. A Kerengőben így bukkan fel az, akire a legizgalmasabb értelmező mondatokat bízza az író: „hívatlanul és arcátlanul mellette termett egy középtermetű, sovány, vékony és fehér bőrű, erősen kopaszodó, rövidlátó és bizonytalan mozgású fiatalember”. Úriról a jellemzés első mondata: „Úrinak rossz volt a szeme.” Gyenge az alkata, fogai rendetlenek, lába, csípője hibás, korán kopaszodik. „Sidó Zolinak csak eszmékkel és szavakkal van kapcsolata...” Úrinak csak könyvekkel - amíg a könyv első mondatában az atyai parancs ki nem lódítja a római zsidó nyomortelep otthonosan bűzös odújából: „ - Jeruzsálembe indulsz holnapután!” És megindul nyolcszáz oldalnyi szöveg: terek sokasága rajzolódik föl, múló évtizedek sorjáznak és alakok légiói bukkannak elénk, hogy zömük néhány szó és mozdulat után örökre eltűnjön. Egyedül Úri marad, aki talán, bár a regény végén maga is a végét járja, mintha meg se halna...” A zsidóság szempontjából nézve: ez az évszázad az alávetettséggel kiegyezett békesség korszakából vált át a minden tekintetben válságos új időkbe. Júdea római főség alatt ugyan, de erőteljes autonómiával bírva éli életét, a római és az alexandriai diaszpóra a csöndes asszimiláció állapotában, politikai garanciák között idegenként ugyan, de számon tartott, sőt alkalmilag respektált különlegességként használja ki a helyzetet, nem túl mohón, de mindjobban gyarapodva, szellemben és anyagi javakban. Ez az állapot rendül meg az első évszázadban - pogromok, „kitelepítések”, vallási „széthúzás” egészen a nagy szakadásig, a kereszténység megjelenéséig, s végül a zsidó háborúig, amikor újra - s végleg - leromboltatik a Templom. Spiró a lehető legegyszerűbb, ám nem biztos, hogy a legszerencsésebb módon egy egyvonalú történettel próbálja bejárni ezeket az időket és tereket, pontosabban egyetlen alakkal bejáratni mindent, egyetlen figurát látunk mozogni városban és sivatagban, faluban és palotában, bordélyban és imaházban, börtönben és színházban, könyvtárban és gettóban. Ez a szerkesztési technika elképesztő - s elviselhetetlen - terhet ró mind a főhősre, mind az elbeszélőre. Mindent ők látnak, s mi csak azt, a- mit ők, mindenről ők tudnak, és minket is ők értesítenek. De hát milyen is a viszony kettejük között? Az elbeszélő, az auktor természetesen a mindentudó és a mindenható, ám annál plasztikusabb és szuverénabb a szöveg, minél jobban megosztja tudását teremtményével. És itt megint a beszédmód, a narráció kérdése éleződik ki: úgy kell beszélnie az elbeszélőnek, hogy a „mindenütt” jelenlévő szereplő tudatvilágán belül maradjon, vagy legalábbis ne legyen sokkal „jól értesültebb”, mint az. Számos technika van erre az „átképzeléses” közlésmódra, ezekkel a könyv bizonyos helyeken él ugyan, de maga az elbeszélő olyannyira „rátelepedik” a történetre, hogy a főszereplő emberi autonómiája igencsak kétséges marad. Vannak lapszusok, amelyek ezt a dilemmát egyértelműen jelzik. Az egyik helyen egy zárójeles kommentár
