Irodalmi Szemle, 2005
2005/11 - TALLÓZÓ - Alexa Károly: Spiró György: Fogság
TALLÓZÓ ben: részesülni az „akkor” és „ott” élményében, és birtokolni azt a tudást, amit a „most” és az „itt” felhalmozott „arról” és „akkortól”. (Természetesen sarkítva: minden elbeszélés skizofréniája az, hogy megvalósul-e a harmónia a teremtés, ami indulat, mámor, ihlet, önfeledtség, zsigeri üzenet „lefordítása” és az intellektuális művészi kontroll, az ars poétikus tudatosság, az önreflexió között.) Spiró pályakezdése óta kedveli a történelmi tematikás regényben is, drámában is, rendre szembesülnie kell tehát ezzel a kérdéssel. Legutóbb egy interjúban (Magyar Nemzet, 2005. július 16.) úgy fogalmazott, hogy „minden történelmi regény valami furcsa köztes térben és időben zajlik, se nem akkor, amikor a történet megesett, se nem az író idejében, hanem imaginárius valamiben”. S hozzáteszi: „a legjobban mégiscsak a realista művészetet szeretem”. A valószerűség illúziójának megteremtése úgy, hogy a szöveg a máról beszéljen, a mába gyökerezve. A két idő egymásba csúsztatásának valamiféle allegorikus indoklásaként ama historiko-politológiai felismerésére utal ebben az interjúban, hogy a római császárkor eleje és „a mi világunk strukturálisan, hatalmi szempontból nagyon hasonít” egymásra: akkor is, ma is egyetlen nagyhatalom léte- zett-létezik. Igen ám, csakhogy a könyvben nem sok nyomát lelni annak, hogy miféle következménye is lehet a konkurencia nélkül a világhatalmiságnak - bezárkózik és paranoiássá lesz, bezárkózik és öngőgjébe zápul, avagy bent és kívül hozzáfog a maga civilizációjának expanziójához stb. Vannak persze egyéb „áthallások” is a két idő között, de egyik sem olyan harsány, hogy a regény üzenetének gyaníthatnánk. Olyasfélék pl., hogy a kocsiversenyeken küzdő „zöldek” és „kékek” közül az előbbiek a népszerűbbek, viszont a zsidók inkább a kékeket biztatják...; a folyamatos feljelentések is könnyen kódolhatók az újabb időkben; Jeruzsálem határában (!) egy rendőri ellenőrzés kísérteties Ausch- witz-idézet; meg az efféle mondatok: „Bölcs dolog, ismerte fel Úri, ha mindent ki szabad mondani, semminek sincs súlya”, vagy: „Nem szerencsés vesztes háborút megünnepelni”, avagy ez a vélekedés az időszámítás kezdetének Júdeájáról (amikor is hogy gondolhatott bárki is arra, hogy megkezdődött az időszámítás...): „Ez az ország szabad, csak a lakói nem tudnak róla... Az önbecsülésükhöz kell, hogy az idegen hatalmat tegyék felelőssé a nyomorukért, amelyet pedig nem is az okoz. Valamit mégis elvett tőlük Róma: a büszkeségüket.” Az „igen is, meg nem is” ellentéte a szöveg stiláris szerkezetében a legárulkodóbb. Egyfelől a regényírói törekvések markánsabb elemei között is feltűnő a tárgyi rekonstrukcióra való hajlam, az információk szinte rögeszmés hajszolása. Néhol még a tudálékosság is érzékelhető. Mintha valami ódon XIX. századi írói eszmény munkálkodna: a regény tanítson is, ne csak szórakoztasson. Már az első lapoktól kezdve tüzetes beszámolót olvashatunk arról, hogy miként jött létre a zsidó diaszpóra Rómában, hogy hány centiméter egy rőf (cm - akkor? vagy ma?), hogy a latinban (görögben? arámiban?) az V hang előtt a nazális ’n’ eltűnik, hangsúlyos mondatok szólnak a zsidóság törzsi-családi emlékezetének fenntartásáról, arról, hogy mi a torziós katapult, s hogy Róma élén milyen elképesztő rokonsági viszonyok észlelhetők. „Kétmillió drachma maradt az árváira” - olvassuk. „Ezt néggyel szorozva megkap