Irodalmi Szemle, 2005
2005/11 - TALLÓZÓ - Alexa Károly: Spiró György: Fogság
TALLÓZÓ juk, hány sestertius: nyolcmillió!!! - ez még talentumban is iszonyúan sok: 333 1/3.” Miféle információ is ez, ha belegondolunk? Ki számol itt és mi végre? A cinizmusra hajló olvasó azt mondhatná, hogy elsősorban arról informálja őt a szerző, hogy elolvasott néhány népszerűsítő kiadványt a császárkori Róma első évtizedeiről... Hozzátehetjük, hogy ebben a tárgyi világ apróságait megidéző mániában nem érezzük azt az élvezetet, ahogy a régi írók el-elbíbelődtek a múlt újrateremtésén. „Szela, szentély-sékel, rendes sékel, dinár. Tropaik, aszper, meáh, tresith, pondion, isszár, perutah, zúz, minah, sékel, dipondion, zúz, minah, sékel, dipondion, drachma, drachma, dinár, perutah, lepton, perutah, lepton - dúdolta magában Úri az ágyon a pénzneveket, amelyeket hallott...” Valóban vers ez, halandzsavers, ráolvasás, nem tény- közlés. Vagy szóleltár, szóvarázs az abszurditásig, a mesei képtelenségig. „Sorolta e törzsek fantasztikus, mesebeli neveit: usipusok, tencterek, chattusok, longobardok, angrivariusok, chamavusok, frízek, chaucusok, cheruscusok, kimberek, suebusok, hermundurok, naristusok, markomannok, quadok, marsignusok, cotinusok, osusok, bürüsök, lugiusok, hariusok, helveconok, manimusok, helisiusok, nahanarvalok, go- tonok, suinok, aestiusok, sithonok, peucinusok, venedusok, fennusok...” Egyfelől tehát létezik és működik egy bizonyos „rekonstrukciós” nyelv, másfelől, és vele szemben az, amit „tudatos anakronizmusnak” kell neveznünk. Jól tudjuk, hogy elemi problémája a történelmi regénynek a nyelvhasználat, hogy milyen nyelven beszéljenek a szereplők és milyenen az elbeszélő, ebben a kérdésben minden műnek újra és újra döntenie kell. Spiró az anakronizmusok bátor használata mellett voksol, olyanoknak gondolva alakjait - ez is szerepel az emlegetett interjúban - mintha ma élnének.A tárgyi anakronizmus, élesen fogalmazva, nem más, mint a szöveg immanenciájának szándékos vagy véletlen megsértése. És a nyelvi? De hát hogyan is lehetne egy zsidó-latin-görög közegben játszódó 2000 éves történet egy mai magyar regényben nyelvileg koherens és immanens? Másként fogalmazva: az archa- izálás, illetve a nyelvi anakronizmusok szerepeltetése olyan nyelvhasználati probléma, amely arra kérdez rá: ki használja a nyelvet? Azaz: ki az elbeszélő? Ahogy haladunk előre a regényben, egyre erősebb a benyomás, hogy az elbeszélői nyelv „időszerűtlenségei” nem ellenpontozzák a világot tárgyiasító szempontot, hanem elbeszélnek mellette, nincs közük hozzá, és a szleng meg a trágárság olyan határaiig terjednek, amelyek nehezen indokolhatóak művészileg. Hogyan vehetnénk komolyan fontosnak szánt eszmefuttatásokat, megrázónak mutatkozó jeleneteket, ha ilyen szavak, szófordulatok hemzsegnek elő: betegre keresi magát, maffia, pofátlanul drága (a pofátlan és hülye számtalanszor leíródik), tajtrészeg, benyomni valakit valahová, belülről nézett ki a fejéből, te nyomoronc, idegenforgalom, fingott, járgány, segge luka, a szamarakat üzemeltető társaság helyi képviselője, öszvéregeit, lottyadt farkát, hugyozni, bevándorlásügyi illetékes, lyuksógor, kecskebaszó, le fogunk gatyá- sodni, baromállat faszfej, dzsumbuj, feléledt benne a kisördög, márványszarolda, vé- gigbattyogni, gépentyű, szoborni, dögivek, kokettál, összefosta magát, megkapták a fülest, lófrál, nyüzüge, nem ám az istenfaszát, leperkált, tudok írni a szépséges picsámmal (közli egy szipirtyó) stb. stb. Anakronizmusok ezek, de inkább a trehány-
