Irodalmi Szemle, 2005
2005/11 - KÖSZÖNTJÜK A 75 ÉVES TÖRÖK ELEMÉRT - Duba Gyula: Hangulatok 5. (novella)
Duba Gyula Hangulatok 5. A GESZTENYEFA BALLADÁJA A vén fa története hetek óta foglalkoztat. Szinte melankolikus hangulatokra késztet. A Notre Dame kicsiny temploma előtt áll, szemben a szent hely kijáratával és kiszáradni készül. Ismerősök vagyunk mióta a fővárosban élek. Már akkor is derék nagy fa volt, fiatal még, éppen elérte ereje teljét, buja lombozata szinte harsogott a zöld energiáktól, bő őszi termése életerőre utalt. Ahogy az ember életében részt vesznek a tárgyak és jelenségek, mindenféle élő és élettelen dolgok, úgy vált számomra közelivé, már-már sorstársammá a gesztenyefa a Notre Dame előtt. Bár az én sorsom kezdetben nagyon változatosnak és sokrétűnek mutatkozott, míg az övé megállapodottnak és véglegesnek. Csak a változó évszakok javítottak vagy rontottak rajta, de mindig hasonló módon. Én jól-rosszul evickéltem általában, ő nyugodtan, magabiztosan élt. A város különféle helyein, számos albérletben laktam, ám gyakran vitt feléje az utam, éppen alatta adtam találkáimat gyakran. Szétszórt életemben mindig biztos pontnak bizonyult. A város nagy, intézményei és iskolái, szerkesztőségei és kávéházai, borozói és kiadói szétszórva egymást keresztező utcáiban, mozgalmas terein, a gesztenyefa azonban mindig a helyén áll. Olyan mint Mikovínyi Sámuel középkori geodéta és térképész pressburgi délköre, a Meridiánus Posoniensis, melyet a maga mapparendszere központi tájékozódási pontjaként, viszonyítási alapjául határozott meg a pozsonyi vár északkeleti tornyának helyzete szerint. A délkör pontos fekvését emlékmű jelzi a Duna-parti sétányon. Az én fiatal óriásomat már akkor is más fák vették körül. Dús lombú, életerős ifjak, parkokban szokásos díszfák, zöldelltek és oxigént termeltek, ám nem virágoztak és termést sem hoztak. Csak a gesztenye borult fehérbe tavasszal lépcsőzetes virágaival, kicsiny rózsaszín-fehér karácsonyfácskák, s hullatta ősszel sün- disznóruhájú, fénylő barna termését a járdára az emberek lába elé. Kicsiny gyepes park közepén, nem messze áll a Felszabadulás emlékművének futásba lendült, bronz nőalakja, vörösmárvány piedesztálon, kezében a békeággal. Tisztes távolban körülötte a tizenkilencedik század vége és a huszadik század eleje, a szépemlékű Monarchia épületei szemlélődnek s mintha az idő múlásán töprengenének. Távolabbról a Sétány elejéről Hviezdoslav ülő bronzalakja komolyan - bölcsen szemléli a téren a sürgést, az elszánt jövés-menést, mintha ő is az időre figyelmezve. Mintha tudná, bár semmi jel nem mutat rá, hogy egyszer Petőfi szobra állt a he
