Irodalmi Szemle, 2005
2005/11 - KÖSZÖNTJÜK A 75 ÉVES TÖRÖK ELEMÉRT - Duba Gyula: Hangulatok 5. (novella)
Hangulatok 5. lyén. De hát a gesztenyefáról lévén szó, térjünk vissza hozzá! Ez az ő története, meg kissé az enyém. Mögötte szép pázsiton két súlyos, egy nagyobb meg egy kisebb terméskő áll. Vörhenyes színűek, világos és sötétebb barnás szemcséjűek, a nagyobb egyik oldalát simára, tükörfényesre csiszolták. Felirat hirdeti, hogy nyolcvankilencben, a múlt század végén innen indult a nevezetes és emlékezetes „gyertyás tüntetés”, bevonva a fát is a város történetébe, akkor jámbor, ám elszánt asszonyok vették körül, a felhívásra gyertyát gyújtottak és megindultak Hviezdoslav szobra irányába, hogy szembenézzenek a történelemmel. Biztosan tudom, hogy ha kiszáradna a fa, bennem hal meg legkésőbb! De ott még nem tartunk. Az emlékezés felidézi bennem a kort, amikor a fa alatt már csak egy emberrel találkozom, akit megszerettem. Látom képzeletemben, ahogy őszi estén, ködös félhomályban és tompa lámpafényben feltűnik a Redute előtt, kilép valahonnan a mesék világából és közeledik, óhajtva várt árnyból mintegy testet ölt, hasonló képek egy életen át megmaradnak. Aztán magam is oda költöztem, ahonnan az asszony jött, naponta többször elmentem a fa alatt, életének minden szakasza ösztöneim része lett, tudatalattimban „tudatosult”, belém költözött. Láttam munkába jövet és menet, gyűlésekre rohanva és bevásárolni sietve, mindennapi lett számomra, hogy már észre sem vettem, rá se néztem, tudtam, hogy ott van a helyén, teszi a dolgát, él mint én! Figyelmem előterébe akkor került ismét, amikor egy apró emberkével, kicsiny cipők, meleg kötött nadrág, rózsaszínű plüsskabát, bojtos téli sapja, a kislányommal sétálni jártam kora estéken és a nagy fa alatt gesztenyét gyűjtöttünk. A fa kitett magáért, mindig bő termést hozott. Viaszosvászon táskában viszem haza a zsákmányt. Szeptember végén a járdán heverő gesztenyék csintalan játékszerek, a felnőttek figyelmét is felkeltik, csillogva ingerkednek velünk, szinte kényszerítenek, hogy felvegyük őket, hogy érintsük fénylő simaságukat. Maja kincsként fogadja őket. Felhasználásuk módja tisztázatlan, de kidobni nem lehet ő- ket. Nem megy haza, míg az utolsót is fel nem szedte, s még akkor is hosszan jár a fa alatt, bolyong kutatva és ággal kotorva a száraz leveleket, a lehullott lombot, nem rejtőznek-e előle ravasz gesztenyék. Otthon a konyhában öntjük ki az aznapi termést, s a bohó barna fickók, szürkés foltjukat villogtatva, csillogó fényükkel körülölelve, kihívóan ránk nevetnek: vigyázzatok ránk, az övéi vagyunk! Azóta sok év telt el, hosszú és mozgalmas évtizedek. Fél életnyi „emberidő” de erről később! A fa közelisége új vonásokat nyert, szerepe változott, a múló időhöz alkalmazkodott. A feleségem reggeli misére járt a Notre Dame templomába. Kilenckor elébe mentem. Vasárnaponként vártam őt ismét. Ezzel kezdődött az ünnepünk. Bensőséges viszonyunkat úgy újítottam fel a fával, mint régi ismerőssel. Megállapítottam, hogy igazi óriás lett, jó érzéssel tapasztaltam újra, mennyire emlékeim része még mindig, mintha akkor éreztem volna a legközelibbnek magamhoz. S amikor ő kijött a templomból és hálás tekintettel indult felém, örült, hogy várom, így szóltam hozzá, mosolyogtam és a fára mutattam: életem egyik társa, hű tanúm! S ő így válaszolt: az enyémé is, bizony...! Belém karolt és a belvárosban sé
