Irodalmi Szemle, 2005
2005/1 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Vendégkritika - Szilágyi Márton: Mindvégig (Barta János: Arany János és kortársai)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE fejtett elméleti alapvetés (a szféra, dimenzió és perspektíva fogalmának meghatározása) következetesen visszatér a későbbi tanulmányokban anélkül, hogy a szerző máshol részletesebben újra akarná definiálni ezeket az elemzési kategóriákat; mindez arra mutat, hogy Barta valóban itt találta meg azt a szempontot, amellyel termékenyen meg tudta közelíteni Arany műveinek világát: bizonyos értelemben egy látens monografikus látásmódot valósított meg. Ráadásul, ha úgy vesszük, ri- gorózusabban, mint számos valódi monográfia, hiszen itt csakugyan egyetlen szempont - persze egyre árnyalódó s gazdagodó - érvényesítését figyelhetjük meg. Ez azért is tanulságos, mert segíthet választ keresni arra a Barta kapcsán rendre fölmerülő kérdésre (ezt Imre László utószava éppúgy megfogalmazza, mint ahogy reflektál rá Kulcsár Szabó Ernő is), hogy tudniillik miért nem alkotott egy ilyen formátumú tudós soha monográfiát. Erre a kérdésre természetesen végleges válasz aligha adható - sőt, magának a kérdésnek a felmerülése is azt jelzi inkább, hogy mi a normálisnak tekinthető irodalomtudósi életpályáról kialakított standard elképzelés, s nem azt, milyen fogyatkozása lehet Barta pályájának. Mindenesetre a kötetet végigolvasván úgy tűnik, Barta János olyannyira konzekvensen érvényesítette az általa kidolgozott szemléleti alapokat - már persze ott, ahol erre egyáltalán lehetősége volt (a Hebbel-bírálat kapcsán például erre kevesebb tere nyílhatott) hogy ez a következetesség óhatatlanul megmutatja saját korlátait is: a dimenziók váltogatására mint vezérelvre építeni egy egész pályaképet csak jelentős leegyszerűsítések árán lehetett volna. Bartának a monográfiaépítés kényszere híján módja volt arra, hogy arról beszéljen, amihez éppen - a maga számára - megtalálta a kulcsot; amihez pedig ilyenformán nem, arról nem kellett nyilatkoznia. Ez módszertanilag is felszabadító hatású, Barta ötvenes évekbeli Arany-monográfiájának (Barta János: Arany János. Művelt Nép, Bp., 1953) annyi tanulsága feltétlenül van - még ha ezt a kötetet Barta maga sem nagyon emlegette később, s életművének értelmezői is nagy jóindulattal és tapintattal ma is igyekeznek elkerülni az ezen kötet Arany-képével való komolyabb számvetést hogy megmutatja, milyen jellegű monográfiaeszményt törekedett a szerző megvalósítani. Igaz, a vállalt és magára húzott ideológiai korlátozások miatt nem túl sikeresen vagy maradandóan. Barta ugyanis itt és ekkor biografikus alapú életmű-értelmezésre tett kísérletet. Ez eredendően aligha állt távol tőle, hiszen szellemtörténeti kiindulásában jelentős szerep jutott a jellemtani megközelítések tradíciójának, ahogyan ezt egyébként pontosan értelmezte is Kulcsár Szabó Ernő már többször idézett Barta-tanulmánya. A módszertanilag meglehetősen eklektikus - itt is, mint Barta oly sok későbbi tanulmányában - esszészerű kifejtés máskülönben nem egyedülálló az Arany-szakirodalomban: Keresztury Dezső későbbi monográfiái is hasonló kiindulásúak (vö. erre például Németh G. Béla recenzióját Keresztury első Arany-monográfiájáról: Németh G. Béla: Küllő és kerék. Tanulmányok. Magvető, Bp., 1981, 509-514.). Nem feltétlenül a monográfia menthetetlenül elhibázott, vulgarizáló Arany-képe felől érdemes tehát ennek a könyvnek a szerzőre tett hatását megkeresni, hanem inkább
