Irodalmi Szemle, 2005
2005/1 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Vendégkritika - Szilágyi Márton: Mindvégig (Barta János: Arany János és kortársai)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE ennek a módszertani alapelvnek a nyilvánvaló kudarcából: Barta mélyreható ana- lizálóképessége aligha elégedhetett meg életrajzi adatok és müértelmezés ilyen felszínes vegyítésével (ennek kudarcát a könyv jól demonstrálja), viszont alkata és érdeklődése a szerzőt továbbra is ilyen közelítésre sarkallta volna. A kötetbe foglalt Arany-tanulmányok ugyanis továbbra is a „sorsélménynek” és az alkotói folyamat rejtett dimenzióinak feltárására törekednek: ennek példája az is, hogy a szerző Arany Széchenyi-ódájának értelmezését is az „alkotáslélektan” számára adódó tanulságokkal zárja: „Tanulságos példa az alkotáslélektan számára is: a költői erő és az emberi nagyság diadala csüggedésen és gátlásokon, a költészet és történelem géniuszának páratlan, magas szintű találkozása.” (I. 310.) Nem utolsósorban ennek az érdeklődésnek a metodológiai következménye az is, hogy Barta sokat és szívesen idézett Arany leveleiből az alkotás mélyrétegeinek feltárása végett, s az idézetek szövegbe szövésének retorikájával számos esetben Arany önértelmezését avatta végső igazsággá (lásd pl. I. 248.). Nem hiszem tehát, hogy Barta János - még ha rá is szánja magát - tudott vagy akart volna alapvetően más módszertani elvekre épülő Arany-monográfiáját írni (ezúttal természetesen nem 1953-as könyve osztályharcos jellegére gondolok, hanem az előbb kifejtett metodológiára), csakhogy nyilván pontosan érezte ennek korlátozottságát. Jóval nagyobb szabadságot nyújthatott tehát az általa választott megoldás: különálló, de szemléletileg és terminoló- giailag összehangolt tanulmányok sorozatában vetni számot a szerinte lényeges problémákkal. Ennek köszönhetően aztán valóban képes volt egy rendkívül párbeszédképes diszkurzust megnyitni az Arany-értelmezésekben: a perspektívaváltások poétikai következményeinek vizsgálata megnyitotta az utat az alkat és jellem vizsgálatától a nyelviség feltételrendszerének dinamikus leírása felé. Barta nem tette meg ugyan a döntő lépést, de minden addigi Arany-értelmezőnél közelebb jutott hozzá - ezért is lehet a legelevenebb hagyományok egyike az utóbbi évtizedek szakirodalmából. A most megjelent kötet ezt kétségtelenül érzékelteti. Ugyanakkor viszont azt sem szabad letagadni, hogy bizonyos pontokon Barta saját, új utakat nyitó felismeréseit is igyekezett korlátozni, hogy fönntarthassa azt az egységesként tükrözni kívánt Arany-portrét, amelyet örökül kapott, s amelyet csorbítatlanul akart továbbadni. Számára ugyanis az Arannyal való irodalomtörténészi foglalatosság eszményállítás is volt: a költőben olyan teljességet látott megtestesülni, amelynek esztétikai és poétikai implikációi éppúgy vannak, mint morálisak. Ennek a képzetnek a megóvása tanulmányai több pontján kiütközik. Magisztrális kötetnyitó tanulmányában ugyanis Amny költői alkatának párhuzamai keresve Csokonai és Babits nevét minden korlátozás nélkül említhetőnek vélte, majd pedig Arany utódaként Weöres Sándort is megemlítette — mindazonáltal Weöres esetében fontosnak tartott rögtön némi megszorítást is tenni. Már az is figyelemre méltó, hogy ebben az ösz- szefüggésben Arany alkatát „próteuszinak” nevezte: „Befejezésül hadd tegyünk egy futó utalást ennek a ritka, próteuszi költőtípusnak egy korunkbeli megtestesítőjére.” (I. 57.). Barta az Arany és Weöres közti rokonságot rögtön egy tényezőre
