Irodalmi Szemle, 2005

2005/11 - Pomogáts Béla: A komp helyzetében (előadás)

A komp helyzetében

A magyar társadalom és a magyar kultúra történetét többnyire feloldhatatlannak tetsző ellentmondások terhelik, mintha a nemzeti közösség sohasem (vagy csak igen ritkán) tudott volna megegyezni abban, hogy fejlődése vagy éppen puszta fennmaradása milyen egyetemesen elfogadható nemzeti stratégiát kíván. Gyakran fordul elő, hogy végül nem a józan belátás és a megfontolt eszmecserék, nem a közös tervezés és a közös erőfeszítésekkel kialakított jövőkép formálja meg az érvényre jutó „nemzeti” stratégiát, hanem a geopolitikai kényszerűség vagy éppen egy terjeszkedni kívánó szomszédos nagyhatalom. Az úgyahogy végül is megvalósuló nemzeti stratégiát többnyire a túlélés erkölcsi értelemben nem mindig építő jellegűnek bizonyult kényszerűsége szabja meg, és legfeljebb egy-egy nagyszabású, történelmi személyiség tudott valóban távlatos jövőképet kialakítani, nem biztos, hogy megvalósítani. (Például Szent Istvánra, Mátyás királyra, Bethlen Gáborra, Széchenyi Istvánra gondolok!)

Vajójában egész történelmünket áthatják a megoldhatatlan vagy igen nehezen megoldható elletmondások: a korai középkorban a pogány hagyomány és a keresztény európai beilleszkedés, Mohács után a török és a német (Habsburg) orientáció, a reformkorral kezdődő időszakban a nemzeti öncélúság és az európai felzárkózás, a huszadik században pedig a különféle parancsuralmi rendszerek és a nyugati demokráciák befolyása között. Magyarország - nemcsak geopolitikai elhelyezkedése következtében, hanem „lelki” értelemben is - mindig egymással ellentétes eszmei, politkai és kulturális vonzások között ingadozott, és történelmi értelemben csak ritkán sikerült érvényes és hatékony választ adnia az egymással ellentétes oldalról érkező kihívásokra.

Ezek az érvényes válaszok törrnyire egy átfogó szemlélet és összegző nemzeti stratégia jegyében jöttek létre, és nem mindig a gyakorlati politikában, a döntéshozó hatalmi apparátusok tevékenysége nyomán, inkább a szellemi, a kulturális mozgalmak világában. így a tizenkilencedik század harmadik évtizedében kibontakozó reformkorban a magyar nemzeti romantika képviselőinek - egy Széchenyi Istvánnak, egy Vörösmarty Mihálynak - a történelmi és kulturális értékek széles mezőjét átfogni képes gondolkodása, a kiegyezés után a magyar polgárosulás politikai vezető rétegének - egy Deák Ferencnek, egy Andrássy Gyulának - világpolitikai tájékozottsága, a huszadik század elején, a (Horváth Zoltán szavával) „második reformkornak” nevezhető két évtizedben a Nyugat és a Huszadik Század körül fellépő szellemi mozgalom - egy Ady Endre, egy Babits Mihály, egy Jászi Oszkár - egyszerre nemzeti és európai orientációja vagy a század negyedik évtizedében szerveződő reformmozgalmak a - a liberálisok, a népiek, a katolikusok, a protestánsok, az erdélyiek és így tovább, a kései Nyugat és a Szép Szó, a Válasz, a Vigilia és az Erdélyi Helikon tábora, és olyan politikusok, írók és gondolkodók, mint Bajcsy-Zsilinszky Endre, Illyés Gyula, Németh László, Sík Sándor, Makkai Sándor és Csécsy Imre - sok irányba ható modernizációs elképzelései; nos, ezek a törekvések és mozgalmak teremtették meg azt a hagyományt és szellemi straté