Irodalmi Szemle, 2005
2005/11 - Pomogáts Béla: A komp helyzetében (előadás)
Pomogáts Béla giát, amelyre a jelen ellentmondások és feszültségek között vergődő magyar társadalmában és kultúrájában figyelnünk kellene. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy hasonló stratégiai és önszemléleti ellentmondások szinte minden közép- és kelet-európai nemzetnél kimutathatók, nemcsak a régió kisnépeinél: a lengyeleknél, cseheknél, szlovákoknál, szerbeknél és horvátoknál, hanem a régió és az egész kontinens sorsát nagyban meghatározó, egymással nemegyszer hatalmi vetélkedésbe kerülő németeknél és oroszoknál is. Annak idején Három nemzedék című, nagyhatású könyvének kibővített, 1934-es második kiadásában Szekfű Gyula úgy látta, hogy a Trianon utáni Magyarország társadalmát és közéletét öt nehezen feloldható feszültség, ahogy ő nevezte: antinómia határozta meg. Ezeket az „antinómiákat” akár úgy is tekinthetjük, mint az Ady által meghatározott „komp-országi” lét vonatkozási pontjait. Közöttük hányódott, belső nyugalmat nem találva a magyar nemzeti identitás. Mik voltak ezek a Szekfű Gyula által megjelölt antinómiák? Ilyennek látta „a nagybirtokos - mezőgazdasági munkás; katolikus - protestáns; zsidóság - magyarság; öregek - állástalan fiatalok; trianoni magyarság - leszakadt magyarság” ellentétpárját, és ezeknek az ellentétpároknak a révén elemezte a földkérdést, a felekezeti kérdést, a zsidóság és a kapitalizmus kérdését, a nemzedékproblémát és a leszakadt magyarság helyzetét. Véleménye szerint az utódállamok szorításában vergődő és súlyos szociális válságokkal küzdő magyarság kívánatos nemzeti egységét csak akkor lehet létrehozni, ha ezeket az antinómiákat sikerül feloldani. „Ez öt antinómiának mindegyike - hangoztatta - sürgősen követeli a megoldást akkor, ha nemzetünk számára nem forradalmi katasztrófákat, hanem nyugodt evolúciót és Nemzeti Egységet óhajtunk.” Szekfű gondolatmenete nyomán, sok tekintetben ezzel vitázva vizsgálta újra Németh László 1934-es A magyar élet antinómiái című tanulmányában a magyar társadalmat megosztó ellentmondásokat. Antinómiáknak ő is azokat a feszültségkeltő konfliktusokat nevezte, amelyek mintegy meghatározták a Trianon utáni (a két világháború közötti) magyar társadalom viszonyait. „Azok a kérdések - jelentette ki -, amelyeket Szekfű a magyar élet antinómiáinak nevez, egyben nagyon hasonlítanak a Kant antinómiáihoz: előttük is csak kétségbeesni vagy nekigyürkőz- ni lehet. Életünk halálos sebe ez az öt antinómia, egy-egy magában is elég, hogy elvérezzünk rajta, s ha mai állapotunkból ki akarunk lábalni, mind az ötöt be kell hegesztenünk.” Azon természetesen lehet vitázni, hogy valóban a Szekfű és Németh által vizsgált „öt antinómia” határozta-e meg leginkább a két világháború közötti magyar társadalom (és kultúra) belső viszonyait és a politikai, illetve eszmei térben kialakított nemzetstratégiai elképzeléseket. Rá lehet mutatni, mint ahogy ezt vitairata végén Németh is tette, másfajta feszültségekre is. Az azonban kétségtelennek tetszik, hogy a Szekfű és Németh által vizsgált társadalmi feszültségforrások igen súlyos konfliktusokhoz vezettek, és mintegy alig akadt olyan szellemi és/vagy po
