Irodalmi Szemle, 2004
2004/6 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Vendégkritika - Görömbei András: Csoóri Sándor
KÖNYVRŐL KÖNYVRE VENDÉGKRITIKA Görömbei András: Csoóri Sándor Balassa Péter írta Szirák Péter Kertész Imre-monográfiájáról, hogy a szerző „nem akármilyen súlyú tudományos, szellemi s jellegzetesen hazai (politikai és kulturális) kihívásokkal találhatta magát szembe”. A legnehezebb a szakmai kihívás: „miként lehet irodalmi, irodalomtudományos keretek között” maradni, de nem hallgatni a jelenség és a teljesítmény némelyek szerinti „skandalumáról”. Görömbei András könyve is nagy kihívás: az életmű elhelyezése az esztétikai-ideológiai igenlések és tagadások kontextusában. Csoóri jelképes, emblematikus alak lett a diktatúra évtizedeiben, az ellenzéki értelmiség vezére. Ám a „rendszerváltás” előtt és után is szüntelenül viták, eszmecserék kereszttüzében élt. Görömbei András gazdag fogalomkészlet és intuíció birtokában, pontos iránytűvel vág át az elaknásított területen. A higgadt hang, a racionális érvelés semmit nem nagyít föl, de nem is kicsinyít. Mondhatnám, az adagolás művészete ez: az irodalmon kívüliből csak annyit jelez, amire az életmű értelmezéséhez szüksége van. Ezzel a szükséges minimummal azonban fölöttébb körültekintően jár el. Tudja, hogy „a műalkotás a társadalomra nem tisztán esztétikai kvalitásai révén hat” (Barta János emlékbeszéd), s „egy-egy alkotásnak - de ezt már Barta mondja - nemcsak művészi, hanem emberi rangja is van, s a kettőnek a mértéke nem mindig fedi egymást”. A debreceni iskola legjobb hagyományaihoz híven Görömbei András egyszerre mutatja meg Csoóri életművének poétikai skáláját és poklainak, poklainknak a skáláját is. Hiszen ezek a művek számtalan érzelmi, hangulati, lélektani színképen, hangfekvésen át adják az emberi történelem, történelmünk változatait, s egy ősi és manapság sokaktól feledni és feledtetni kívánt értelmiségi funkció iránti hűségről is tanúskodnak: az író igenis a társadalom lelki ismerete, és erről mondhat le — persze nem romantikus-váteszi értelemben. Csoóri az irodalom közösségi szerepével, „nemzetragasztó funkciójával” (Németh László) irodalmi irányt, ízlést képviselt. Közben másfajta irányok, poétikai szemléletmódok jöttek, s ez egy normális szellemi élet velejárója. Ám semmiképpen sem normális az a buzgalom, amellyel sokan a tradíció nekik nem tetsző, korszerűtlennek minősített részét próbálják törölni. Mintha erre az áldatlan helyzetre felelne Csoóri Mestereim című verse: „Mintha szégyellnék már / ezt a magába roskadt, bemocskolódott tájat / és bemocskolódott küldetésüket.” „Egyértelmű a versből - írja Görömbei - hogy nem Ady, József Attila és Nagy László tagadta
