Irodalmi Szemle, 2004
2004/6 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Vendégkritika - Görömbei András: Csoóri Sándor
KÖNYVRŐL KÖNYVRE meg egykori küldetését, hanem a közeg vált süketté, érzéktelenné a költészet iránt. Azért időznek máshol a nagy költők, mert itt nem szólítják meg őket.” Meglehet, a mából visszafelé olvasva módosulnak a fejlődés meghatározó irányába mutató epizódok. Ám az irodalomtörténet két- vagy többirányú látásra is kötelezett. Aki tagadja, hogy például A magyar apokalipszis olvasásakor valami újat érzett, rosz- szul emlékezik. S a megoldás itt nem lehet a modernség utáni szemlélet ráerőlteté- se olyan életműre, amelyről ezek a szempontok leperegnek. Görömbeit idézem: „A kényszerű kiegyensúlyozottság, a legfontosabb ügyek elhallgatása megfosztja az irodalmat saját legnagyobb lehetőségeitől, attól, hogy a személyiség és a nemzet önismeretének és gazdagodásának forrása legyen.” Vagy: Csoóri „a politika és esztétika szétválasztása helyett az esztétikai, tehát egyetemes érvényű ellenzéki politizálást is vállalja, ha a személyiség teljességigénye megkívánja, ha a nemzeti önismeret mélyítése ezt igényli. S látnivaló, hogy folyamatosan igényli.” Esztétikum, erkölcs, egyetemesség együtt szemlélése ugyan korszerűtlen sokak szemében, a müvek azonban azt bizonyítják, rendkívül problematikus bizonyos szemléletformákat végleg kiüresedettnek minősíteni. Az író ne politizáljon, a személyiség ne legyen (nem lehet) azonos a szavaival, ne akarjon a dolgok végére járni - látjuk, e „vízválasztó vonal” mentén itt is, amott is remekművek sorakoznak. Hogy az irodalom nem ilyen mesterséges törések szerint alakul, arra éppen az utóbbi évek metamorfózisai figyelmeztettek. A megfogalmazhatatlanság-élményt egyre gyakrabban ajelölni ajelölhetetlent szándéka egészíti ki. Mégiscsak beszélni arról, amiről nem lehet beszélni - ha kell Wittgenstein-mesterrel is szembeszállva. „Újra föl kell tenni az emberi gondolkodás alapkérdéseit, mi az ember? Mi végre vagyunk s világon? Mi az, amit komolyan veszünk... mégiscsak meg kellene ismételni Kant kérdését, hogy lehet-e részről beszélni az egész nélkül...” Esterházy Péter mondatai hamis alternatívákat lepleznek le, s ebben a folyamatban erősít bennünket ez a monográfia is. Ha Görömbei András Csoóri esszéit az író fejlődésregényeként olvassa, valójában Görömbei munkája is irodalomtörténeti Bildungsroman. Hogyan térül el az iljú poéta - Nagy László és Juhász példájára - „a vaskalapos petőfieskedéstől?” Hogyan lesz világa fojtott, konfliktusos és disszonáns? Hogyan segít ebben a kortárs nyugat-európai líra, valamint a népköltészet szürrealisztikus erezetének fölfedezése? Hogyan teljesedik ki a hetvenes évek folyamán Csoóri költészete? Erről az új Csoóri-versről írja Görömbei: „...olyan összetett atmoszférájú, olyan gazdag ré- tegzettségü, hogy fogalmi nyelven szinte megközelíthetetlen, hiszen lírai funkciója éppen a másként kimondhatatlan lelki atmoszféra érzékeltetése, sugalmazása.” A sok műfajú „fejlődésregény” egyetlen fordulatát emelem még ki: a kilencvenes évekbeli hangváltást, melynek szembetűnő karakterjegye az időélmény fölerősödése: a herderi után egy heideggeri az újabb rétege ennek a kellően nem méltányolt, az egyéni létidő tapasztalatát fölerősítő költészetnek. Amit Kulcsár Szabó Ernő 1980-ban alkat és szerep dilemmájaként nevez meg, az most oldódik föl. A lírai
