Irodalmi Szemle, 2004
2004/12 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Mács József: Meddig ér a gyökérzetünk?
KÖNYVRŐL KÖNYVRE gyökérzetéről, amelynek alkotóit szerinte akár elődeinknek is tekinthetnénk! Mert hiszen, ahogy szerelmes földrajzában írja: „Voltak évszázadok, hogy itt volt Magyarország.” Történetesen a mohácsi tragédia után a Felföld az ország, a magyar főnemesek fellegvára. Ahány hegycsúcs, annyi vár. Falaik között a magyar történelmet alakító grófokkal, bárókkal, földesurakkal. A felföldi várak nagyurairól csupán érintőlegesen szól, inkább az irodalmunkhoz kapcsolódó személyiségeket és eseményeket mutatja be részletesebben, mint Zólyom váránál Balassi Bálintot, Sztrecsény váránál Petrőczi Kata Szidóniát, az első magyar költőnőt, Nagyszombatnál Pázmány Pétert, Szénénél Szenczi Molnár Albertet, Kassánál Kazinczyt, Batsányit, Baróti Szabó Dávidot, Bécsnél Bessenyeit, Pozsonynál Kölcseyt, Bél Mátyást és mindazokat a jelentős politikai személyiségeket, akik a rendi országgyűlés napjaiban a városban megfordultak, Komáromnál Jókait, Csokonait, Losoncnál Kármán Józsefet, Dunaszerdahelynél Vámbéry Ármint, Rimaszombatnál Tompa Mihályt, de említhetné Mikszáth Kálmánt is, aki gimnáziumba járt oda, s még Krúdy Gyuláról sem feledkezik el. Szenczi Molnár Alberthoz okkal térek még vissza, hiszen Duba a könyvében nagyon hangsúlyossá teszi azt a mondatot, hogy számára Szene kezdetben „patria” majd az „ország”. Nála és Szepsi Csombor Mártonnál a szülőföld már hazaként is értelmezhető, amely soha nem különült el Trianon előtt, csak utána. A második világháborút követő teljes jogfosztottságot azért nem említem, mert normális ésszel teljesen felfoghatatlan helyzetet teremtett. A jégtörő február (Sas Andor nevezte így!) utáni hazára találás azért lett visszhangos éppen akkor bimbózó irodalmunkban, mert ahogy Duba Gyula könyvében írja: „Váratlanul hazára lelt a szlovákiai magyar verselő.” Az effajta felocsúdás a hatvanas évek prózájában már azzal járt (Földönfutók, Adósságtörlesztés, Szabadesés, Megtudtam, hogy élsz, Megmondom mindenkinek, Kásahegy), hogy Görömbei András ezeket a regényeket olvasva felismeri, s a Tiszatáj 1974. júliusi számában megjelent tanulmányában (Az ú- jabb szlovákiai magyar regény sajátosságairól) le is írja: „A kisebbségi regények hőseinek hazája nem Magyarország és nem Csehszlovákia, hanem a gömöri kis falu, a bodrogközi táj, Kassa, Pozsony vagy Komárom, ahol születtek, ahol élnek.” Érdekes törekvés a Szerelmes földrajzomban, s egyben mélyen elgondolkoztató is Dubának az az igyekezete, amellyel a mai magyar irodalom gyökérzetét egészen Balassi Bálintig próbálja visszaeredeztetni. E célt követve vonultatja fel felföldi magyar történelmünk és irodalmunk nagy alakjait, nem téve különbséget azok között, akik szülőhelyükkel és szülőföldjükkel kötődnek nagyobb városainkhoz és más településeinkhez, vagy akiket a kényszerítő körülmények vezettek a könyvben szereplő nevezetes helyekre, mint például Krúdy Gyulát, aki csupán néhány gyermekévét töltötte Podolinban, írói vénája mégis innen is táplálkozott. Ebből az összefüggés-keresésből következik aztán az a vitát is kiváltható megállapítás, illetve párhuzam, amely úgy szól: „Már Balassinál érvényes, ami Ozsvald Árpádnál szemléletesen megvalósul.” Persze azzal a lényeges különbség
