Irodalmi Szemle, 2004
2004/10 - KÖSZÖNTJÜK A HETVENÉVES POMOGÁTS BÉLÁT - Fónod Zoltán: ...a forrongások korát éljük... (beszélgetés)
„... a forrongások korát éljük...” nak kisebbségi magyar tudósok, akik mára méltó helyet kaptak a magyarországi (az egyetemes) magyar tudományos életben, ilyen például a Széchenyi-díjban is részesült erdélyi Benkő Samu és Kántor Lajos, illetve a vajdasági Bori Imre. A felvidékiek, például Turczel Lajos, Csanda Sándor, Koncsol László, Szeberényi Zoltán és te magad azonban nem kaptak kellő figyelmet és elismerést. Mások is hasonló helyzet- ban vannak, például az újvidéki Bányai János, aki jelenleg egyike a legszínvonalasabb és legtermékenyebb magyar irodalomtudósoknak. De az irodalomtörténeti és irodalomkritikai munkák recepciója különben is teljességgel esetleges, szinte megszűnt. A magyarországi folyóiratok, például az írószövetség hivatalos lapja: a Kortárs következetesen távol tartja magát attól, hogy irodalomtudományi műveket ismertessen (ehelyett botrányokra vadászó cikkeket közöl). Például az én első könyvemről, a Kuncz Aladár pályáját feldolgozó kismonográfiáról éppen tíz, olykor tanulmányszámba menő recenzió jelent meg, a tavaly ősszel megjelent, Juhász Ferenc költészetével foglalkozó vaskos tanulmánygyűjteményemről viszont egy sem. • Bármely jelentős mű minősítésekor mindenekelőtt értékelésre törekszik a kritikus. Itt kérdezném meg, hol tart ma a magyar irodalomkritika? Milyen dilemmákkal küszködik az új évezred elején? — A magyar irodalomkritika ma szomorú válságban van. Tíz-húsz esztende- je egy jelentékenyebb verseskönyvről vagy regényről, mondjuk Nemes Nagy Ágnes, Somlyó György, Nagy László, Juhász Ferenc, Kormos István, Orbán Ottó, Mészöly Miklós, Szabó Magda, Galgóczi Erzsébet, Csurka István, Moldova György új könyveiről tizenöt-húsz kritika is napvilágot látott, ma jó esetben egy vagy kettő, és ez is csak akkor, ha a recenzióval megtisztelt szerző a folyóiratszerkesztővel és a recenzenssel ugyanabba a politikai „szekértáborba” tartozik. A hagyományosan nagy múltú és hatalmas irodalom- és nemzetnevelő szerepet vállaló, betöltő magyar kritikai irodalom mára rendkívüli módon elszegényedett és elszürkült, ebben a tekintetben még szomorúbb a helyzet, mint a méltán elmarasztalt inarxista-leninista irodalomkritika dominanciája idején. Mert akkor is voltak hiteles és mértékadó kritikusok, például a már többször emlegetett Béládi Miklós, Bodnár György, Kenyeres Zoltán, Rónay László vagy B. Nagy László, Fülöp László, Márkus Béla, Görömbei András, Erdélyben Kántor Lajos, Láng Gusztáv, a Vajdaságban Bori Imre, Bányai János és persze nálatok is azok, akiket emlegettem az előbb. Hozzájuk hasonló irodalomkritikus ma egyszerűen nem létezik. Már csak annak következtében sem, hogy a kritikai minősítésben szüntelenül ott lábatlankodik a napi politika, talán jobban, mint két évtizede az ideológia. Miért is írnék én egy baloldali íróról jó kritikát? Miért is foglalkozzam egyáltalán egy jobboldali író könyvével? Ezek a kérdések ott rejtőznek a kritikai munka hátterében és megrontják az irodalom recepcióját. Talán egy nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb korszaknak kell elkövetkeznie ahhoz, hogy ismét Halász Gábor-i, Komlós Aladár-i, Béládi Miklós-i színvonalú magyar kritikai irodalom legyen. Erre egyelőre várni kell.
