Irodalmi Szemle, 2004
2004/10 - Aich Péter: A hágó (elbeszélés)
Aich Péter nak az ívek? Én is tudom, hogy határaink fölött nincsenek hidak, válaszolt Mihály a ki nem mondott kérdésre. A csúcsok mentén mindig a szakadék, tette hozzá Miriam, szende mosolyában az enyészet zsarátnoka pislogott. Bárhonnan indulsz, fölívelsz, folytatta Mihály, s az alkonyodó Nap felé nézett. Alig jött, már lebukik. Mindjárt a vízbe pottyan. Megfullad. Miriam nem mozdult, de Mihály érezte, valami mégis mozdul, benne, bennük, köztük, vagy inkább mozdulna, de nem teheti, önmagába roskad, s nem mer segítségért kiáltani. Ki hallaná meg? Nem jutunk át a megszabott határokon, szigorúan őrzik. De szabadok vagyunk, áltatták egymást, mert választani és dönteni tudunk. Gondolod, hogy másutt is vannak csúcsok? Nem tudom, de majd ha a hegyekben jársz, gondolj néha rám. Az égre a Hold kúszott, ragyogott, mintha ő volna a Nap, megtévesztő kulissza. Rendben, szólalt meg végül Mihály, gyerünk, mert a szüleid valóban nyugtalanok lesznek. Nem törülöd le, mutatott Miriam féltőn a korona felé. Minek, majd átcsap rajta egy hullám, s megőrzi emlékét, jó helyen lesz. Szinte megkönnyebbülten tértek vissza, hogy a varázslat után kimondták a kimondhatatlant, s elhallgatták a könnyeket. A házban csönd volt, a szülők, úgy látszik, aludtak már. Betértek még Mihály szobájába, leültek egymással szemben, immár ömlött belőlük az ige, a koronáról nem esett több szó. Ekkor váratlanul megjelent Ervin bácsi. Azonnal az ágyba, parancsolt a lányára, te pedig takarodj, otthon mondd meg, hogy kidobtalak, amiért el akartad csavarni Miriam fejét. Indulatos volt, zord és hajthatatlan, becsapta maga mögött az ajtót, talán nem is a határok, összegezett később Mihály, sokkal inkább a vasfüggöny a fejünkben. N. Mihály a pádról, félig ülve, félig feküdve, már majdnem lecsúszott, feje a támlára billent, koronás fő hajolt föléje, s néven szólította. A folyócska, jutott még eszébe, partra sodorta a koronát, elhagyott szigeten. Hát nem veszett el? Érdekes. Már régen föladta. Pedig egyfolytában azt kereste, csökönyösen, olykor rátalálni vélt, a láthatáron fölrémlett körvonala, aztán mindig lámpát gyújtottak, s eltűnt a látomás. Egy sebtében odalármázott orvos fölhajtotta szemhéját, zseblámpával a pupilláját ellenőrizte. Volt egyáltalán korona, létezhet-e, próbálkozott az illanó lélek, s azzal vigasztalódott, a színpadon is mosolyognak, s elhisszük azt, pedig csak úgy tesznek, mi is csak úgy teszünk, miért nem hisszük hát? A gondolat testet öltött, tömeggé vált, körüllengte, de mindig valamelyik szívbillentyűjébe botlott, s a gondolat volt a csökönyösebb. A folyócska lankás partjáról nem messze nyílt a kilátás, mégis meglátta a napnyugtát. Most a Nap — hol van a Nap? Ha minden igaz, dél körül jár az idő, a hágón akartak átjutni, a csúcsra, s odaátra, a völgy szelíd biztonságába, a Nap tehát fölötte kéne legyen, igen, fölötte, koronája van és nevén szólítja, magához inti, a folyócska a völgyben párába burkolózik, a Nap is, s a görcs, a billentyűk tájékán, az örökkévaló görcs, igen, az is, mintha távolodna, egy messzi mosolyba, mit csinál tulajdonképpen a pádon, amikor a mosoly száll, száll, messze a hegyek fölé, a kilátások sötétségbe burkolóznak. Hiába, mondta az orvos, hiába, ismerte valaki? Igen, gondolta a hölgy, vagyis
