Irodalmi Szemle, 2004
2004/10 - Aich Péter: A hágó (elbeszélés)
A hágó lyan mulatságosnak, torkán akadt a szó, a váratlan gondolat szívbillentyűjébe botlott. Az áramlások, úgy tűnt, már eleve szinkronban voltak, a teremtés óta, csak nem tudtak róluk, az örvények egyforma mélységben húztak, szédítő döbbenet, mikor megszólal az akkord minden átmenet nélkül, holott egyáltalán nem önkényesen, ellenkezőleg, mindez természetes, ezerévnyi borús ég után napsütés, a rendeltetés végzete. Mihály mély lélegzetet vett, mintha fojtogatták volna mostanáig, sóhajnak is beillett, a vér a biztonság tudatában egyenletesen keringett ereiben, s a sejtelem, miután megbotlott, fölállt, odébbállt, mintha ott sem lett volna, nem történt semmi, semmi új az égvilágon, minden már eleve így volt. Gyere, törte meg a csöndet Miriam, vacsorára várnak, ha nem jövünk idejében, megvadulnak. Kérdőn nézett a lányra. Korán szoktunk vacsorázni, magyarázta, de aztán még elmegyünk. Összenéztek, nevettek hazáig, a lány játékosan a fiúba karolt, úgy csöngettek be, eljátszották bolondságból az idegen látogatót. Jó estét, mondta, én vagyok, Miriam, Ervin urat keressük, otthon van? Ervin bácsinak leesett az álla, a meglepetés sikerült, egy szót sem szólt, mintha befagyott volna, a vacsora alatt sem. Még elmegyünk, mondta Miriam aztán, s elhadarta, mi mindent kell még megmutatnia, s Ervin bácsi nem ellenkezett, nyilván nem ocsúdott fel még a karonfogós érkezés hök- kenetéből. Kimentek a folyócska partjához, a fű szélére ültek, lábuk a fövenyen. Nyár volt, meleg volt, a Nap még aránylag magasan, gyerekek ugrándoztak körülöttük, bennük pedig a tetszhalott gondolat. Bolondoztak, ingerkedtek, mintha nem is egy napja, hanem születésüktől kezdve ismernék egymást, nem vagyunk véletlenül testvérek? Apád eléggé meglepődött, mosolygott Mihály, s némi gondterheltség vegyült a hangjába. Apám néha túl szigorú, hárította el Miriam kedveszegetten a megjegyzést, s arra gondolt, hogy megint számon kéri majd tőle gondolatait, amelyek szerinte az övéivel eleve ellentétesek, jobb hát, ha ő dönt, nem a lánya. Elhallgattak, érezték, tisztázni kell a dolgot. Mögöttük megszólalt egy templom harangja, hívogatón, biztatóan, torokba szorult szív, majd elhalt a kongás, szívükben visszhangzott. Mit rajzolsz, kérdezte végül Miriam, pedig inkább ne kérdezte volna, halasztható esetleg, reménykedett reménytelenül, elodázható talán a rügyek kivégzése mégis, mert sejtette, mi lesz a válasz, a harang üzenete. Mihály egy kis ággal négy hegyes kúpot vésett a fövenybe, jobb és bal oldalán hosszabb lábbal. Tudod, mi ez, tette föl a találós kérdést, holott nem kérdezett, állítás volt inkább. Igen, például, bólintott Miriam —vagy? Ekkor Mihály két lapos körívvel összekötötte a két M lábát. Ez a korona, mondta. Kedves vagy, súgta Miriam, én is, hiszen tudod. Minek mondja ezt? Úgy képzelte, az lesz a csúcs, ha úgy beszélhet majd valakivel, mint most Mihállyal, minden gátlását feledve, komolyan, s nevetve, lába előtt hever a világ, s aztán kiderül, hallgatni még jobb vele. Furcsa, az ember a csúcsokról álmodozik, mégis meglepődik, ha ott találja magát. Mindig váratlan az. Szétnézni is fél, mert hátha elszédül, hátha álom mindez csupán. Pedig az álommal is szembe kell nézni, Mihály messziről jött, ő is messze van, túl messze. Ahhoz hol van
