Irodalmi Szemle, 2004
2004/10 - Aich Péter: A hágó (elbeszélés)
Aich Péter így került a legtávolabbra szakadt ismerőshöz a szülők ifjú korából, a sajátos ízlésű Ervin bácsihoz. Ekkor látta először, s csak annyit tudott róla, hogy eléggé szűkszavú, mert két-három évente ha egy levelet írt, szinte sok volt, sosem olvasta azokat, végül nem neki írt, meg olyasmiről, amit nem ismert, mert hiszen a határ, ugyebár, amióta az meglett, Ervin bácsi nem lépte át, elvből, vagy ki tudja miért, amit otthon a levelekből megbeszéltek, eléggé unalmasnak tűnt a világ fölfedezése korszakában, mit is kezdjen egy ilyen sosem látott emlékkel, amely nem volt az övé. A nyúlfarknyi felszínes előítélet viszont igaznak bizonyult, egy-két udvariassági kérdés után (hogy hívnak tulajdonképpen, és mit csinálsz) nem sokat törődött vele, átvette az üdvözleteket, amit a ritka levelekkel úgyis megkapott, eny- nyi volt az egész, na meg az, hogy meddig maradsz, ez világos beszéd, megértette, hogy nem túl sokáig tartanak igényt rá, érthetően, hiszen nem hotelba jött. Majd Miriam megmutatja neked a várost, mondta szárazon, s ezzel elbocsátotta a szobába, ahova elszállásolták. Letette a táskát a szoba közepére, körülnézett. Nem sok látnivaló volt rajta, sok ilyen szobát látott már, hasonló fajták, tényleg. Ám ha ez a Miriam is olyan lesz, mint Ervin bácsi, az almák végül nem szoktak túl messze gurulni, jobb lesz, ha mielőbb odébbáll. Pedig örült a találkozásnak, mindegyiknek örült, már csak a kíváncsiság miatt is. Otthon megmondták, Ervin bácsi sajátos lélek, na de fiatalkori ismerős, és nem szakadt meg a kapcsolat, őseim múltja az én múltam is, hátha megtudok valamit magamról. Mindez természetesen elméleti kérdés, mivelhogy valójában teljesen idegen számára ez az Ervin bácsi, most látom először, ő is engem, még udvariasságból sem örül a találkozásnak, csak udvariasan rideg, na de miről beszéljen velem, közös élményünk nincs, s úgy látszik, nem is lesz. Megpróbált ugyan egy kissé humorizálni, csakhogy az nem jött be, a szellemeskedésről nyilván más fölfogása van. Aztán megjött Miriam, mosolygósán, ki tudja, miért, mert komor arcok fogadták, s Mihály kétkedő tekintete. Miriamot azonban nem lehetett megtéveszteni, már itt sem vagyunk, mondta, nem túl lelkesen, na de mit fogunk teketóriázni, gyerünk, ha már itt vagy. Visszafogott tekintete azonban hamarosan kinyílt, tapogatózó nyilak szeméből akár a nyitott tenyér, kiolvasta belőlük a vonalak értelmét, az áramkör szinte azonnal beindult, téves kapcsolás kizárva, Mihálynak csodálkozni sem volt ideje, a vonal egyik végén ő, a másikon Miriam, kétségtelenül, minden szót tisztán lehetett érteni, hova csöppentem, gondolta Mihály, mert úgy tűnt, mindazt, amit Miriam mutatott neki, látta már, amerre jártak, már voltak egyszer, emlékeztek, ismerős tájak, ködből kivetkőző csúcsok bontakoztak ki, szellemek, igézetek léptek hozzá, szemébe néztek. Tényleg, mondta Miriam, amikor odatévedt a tekintete, amin Mihály bámészkodott, s Mihály tudta, hogy a lány most az ő szemével látja, amit már régen ismer, mert másképp sütött ezúttal a Nap. Hogyhogy, kérdezte. A gondolatok határtalanok, mondta Miriam, de csak ritkán találkoznak, elképzeltem álmodat. Saját ábrándomat nehezebb kitalálnom, szólt Mihály. Arra mások vannak, nevetett Miriam, de Mihály ezt nem tartotta o
