Irodalmi Szemle, 2004
2004/10 - Aich Péter: A hágó (elbeszélés)
A hágó zatok mintha föléledtek volna, testet öltöttek, ez nem lehet igaz, tévedek bizonyára. Mihály, szólalt meg végül bizonytalanul, te vagy az, Mihály? N. Mihály úr szeme valójában félig nyitva volt, de ezt a hölgy nem látta jól, azt sem, vajon rá néz- e, a lábánál heverő égboltra, vagy inkább maga elé, baljós sejtelem sugallta, hogy szeméből csillagok szállnak el, az egész Göncölszekér, tétován, a válla fölött, vajon hova tart. A hölgy úgy látta, Mihály ajka görcsös igyekezettel összecsukódik, majd újra kinyílik, a nevét vélte hallani: Miriam...! — s a kurta szellő a hegyek felől fölragadta az üzenetet, magával vitte, ellepte vele a völgyet. Micsoda véletlen találkozás az eszmélés végén, téveteg, elfojtott gondolat botlott N. Mihályba, megfoghatatlan, akár a köd. Miriam! Már el is felejtettelek. Majdnem. Nem gondoltam rád, sokáig nem jutottál eszembe. Csak az előbb. Hogyhogy? Vajon miért? S mi végből vagyok most itt? Nem haragszol? Szeméből a Göncölszekér egyik kereke bocsánatkérőn támolygott Miriam lába elé. Úgy tűnt, csak azért találta ki ezt az alpesi kirándulást, hogy nyomába léphessen, öntudatlanul. Az emléke nyomába. Holott nem gondolt rá, árnyak űzték, s mikor adódott a lehetőség, élt vele, hogy kilépjen zárkája falai közül, úgy érezte, hosszú idő után ismét utaznia kell valahova, mindig utazunk, többnyire lélekben, a gondolatok galaxisai körül, de most úgy vélte, fizikailag kéne, még egyszer, míg megteheti, egyedül nem akart, túl körülményesnek tartotta, így, egy társasutazással megjárja, nem kell hotelekkel és restikkel bajlódnia, a busz pedig elviszi a megadott célhoz, legalább az. így képzelte valahogy. A dolgok persze mindig sokkal bonyolultabbak. Eltervezte, ugye, hova megy, már akkor is, azaz nem tervezte el túl pontosan, ez az igazság, mert nem lehetett. Adódott a lehetőség, szinte véletlenül. A határok zárva, amióta az eszét tudta, mert olyan volt a világ, nem gondolt rá, hogy valaha elindul, otthon szövögette álmait a határtalanról. Virtuális magaslatokról tekintett a világra, elvonatkoztatott napkeleti bölcs, bár barátainak ő volt a „papa”, ellátta őket gondjukban, semmis bajukban, útbaigazította, ha kellett, csak önmaga számára nem talált kiutat, szűk volt a mellény, amit viselni kényszerült, melyik bolygóról jöttél, papa, heccelődtek vele, valójában nem értett szót senkivel, mindig a távolból, rejtélyes hegyekből jött, talán mert önmagához túl közel állt. Kapóra jött a lehetőség szétnézni messzibb tájakon, persze ezt nem így személyesen értette senki, a levegő volt a lényeg, a levegőváltozás, földúsítani vérkeringését a böjthöz, s a rokonok és ismerősök látogatása, akiket nem ismert, csak tudott néhányukról, most újak is szóba kerültek, elmehetnél e távoliakhoz, földrajzi értelemben, meg szellemileg, sejtette, igaz, inkább jelképesen, hiszen más világban élnek, vajon miről beszélget majd velük, hasonló fajták, nyugtatták, legföljebb odébbállsz a következőhöz, majd írunk, hogy jelentkezel, fiatal vagy, nem árt meg szétnézni. így alakult az egész, a tantik boldogok voltak, mi újság nálatok, mondd el, amit levélben nem lehet, örvendeztek, örülünk, hogy megismerhettünk, lelkendeztek, s néha úgy tűnt, valóban örülnek, nagyon kedves volt, írták később, de hiszen csak röviden maradt, s órákig bolyongott az ismeretlen városokban, szagolta a más levegőt.
