Irodalmi Szemle, 2004
2004/1 - MARGÓ - Vörös Ilona: Apám keze (életkép)
MARGÓ Ugye, ez is milyen szép, milyen eleven és milyen felemelő! És mint Pap Gábor megjegyzi, tulajdonképpen nem pusztán a hagyományt tükrözi, de azt is hogy a hagyomány él és fejlődik. És hogy hogyan függ ez össze kutatásom tárgyával, Csontváry életével és a Magyarok bejövetelével? Elmondom ezt is. Pap Gábor a fent említett, Szörényi Levente rockoperája elé írt tanulmányában, bevezetőjében a következőkkel kezdi, a következőket mondja: „Régtől vitatéma az Atilla személyével és sorsával foglalkozó tudósok körében: melyik a hitelesebb Atilla-kép? Az, amelyiket a történetírók vagy az, amelyiket a legendák és mondák egykori szerzői örökítettek ránk? Mert a két kép nem ugyanaz, és nem is egyeztethető össze egykönnyen. Annyi bizonyos, hogy elevenebbnek, hatékonyabbnak az utóbbi, a mondák Atillája bizonyult - a történelmi Atilla halála óta eltelt több mint másfélezer esztendőben. Úgy is mondhatnánk: igazi történelemformáló erővé végül is nem a történelem, hanem a monda Atillája vált az emberlakta világban.” Nos, mit lehet még ehhez hozzáfűzni? „Első ránézésre áttekinthetetlenül sokszínű - mint írja gondolatát folytatva Pap Gábor-, sőt kifejezetten zavarosnak, ellentmondásokkal terheltnek tűnik... sőt- ...hátborzongatóan csodálatos pedigrével.” Igaz, meglehet, és épp ezt használták ki az utókor fura urai, ítészei. Pedig micsoda hős, sőt, micsoda, milyen csodálatos és tökéletes Csontváry műve is. Akárcsak a kései népdal is... Németh István Apám keze Apám keze kemény, kérges volt, mint bármely más földművesé a régi világban. Keménnyé edzette a kasza nyele, az eke szarva. Hiába kente kenőccsel, tejföllel, disznózsírral. A mindennapi nehéz munka állandóvá tette a kéregpáncél egyenletes vastagságú rétegét. Az volt tenyerének természetes állapota, hozzátartozott az életéhez, foglalkozásához, talán még az egyéniségét is ez határozta meg. Mindig csodáltam, hogy az a kemény tenyér mily lágyan tud cirógatni. Milyen könnyedén simult a tárgyakhoz, amiket a kezébe vett. Miként engedelmeskedik a legkisebb szerszám, eszköz, bicska, kés, borotva a kezének. A nagy finomságot követelő pepecsmunkát is játszva végezte. Sokan úgy vélhetnék, hogy akinek a keze kemény, annak a szíve is az. Ezt a tévhitet egyetlen példával cáfolni lehet. Én és testvéreim gyerekkori csínytevéseink közben bizony gyakran megérdemeltük volna, hogy apánk megfenyítsen bennünket. Erős kezét azonban sohasem emelte ütésre, pedig négyen voltunk, s oly
