Irodalmi Szemle, 2004
2004/1 - MARGÓ - Vörös Ilona: Apám keze (életkép)
MARGÓ kor igencsak próbára tettük a türelmét pajkosságainkkal. Ilyenkor mindig a nadrágszíját kezdte oldogatni, a beígért verést jelezve. Mire azonban a nadrágszíj csatja engedelmeskedett volna, a gyerekhad trappolva eliszkolt apánk közeléből. A csat kioldása ugyanis szándékosan sikeredett lassúra, időt adva nekünk, parányi emberkéknek az elfutásra. Ez a szokása nem csökkentette apánk tekintélyét, ellenkezőleg, még nagyobbra emelte lényét előttünk. Különösen, amikor már ésszel is fel tudtuk fogni, hogy erős szálfaapánk tudatosan teszi lehetővé menekülésünket. A sors úgy hozta, hogy - bármily furcsának tetszik - néhányszor puhának is láttam apám tenyerét, olyannak, amilyennek elképzelni is nehéz lett volna. Az 1940-es évek elején jártunk. Nyár volt, a mezei munka dandárja, de a külvilág történései nemigen vettek tudomást erről. A háború szele zúgott el a falunkig, otthonunkig, behatolva az esti beszélgetésekbe. Az asszonyok, férfiak egyaránt általános mozgósítást emlegettek, s én még nem tudtam pontosan, hogy ez mit jelent. A választ a postás adta meg azzal a hivatalos levéllel, amit apámnak hozott, a katonai behívóval. Ezt azután mindnyájan megértettük. Apámat katonának hívja egy kérlelhetetlen parancs. Szinte remegett még a levegő is körülöttünk. Mi lesz vele? Mi lesz velünk? Hová viszik? Ki fog dolgozni helyette a mezőn? A család szomorúan töprengett, ám az idő sürgetett. Az események gyorsan peregtek, s apám elutazott. Leveléből tudtuk meg, hogy egyelőre csak egy hónapos kiképzésen kell részt vennie, utána hazaengedik. Az idő múlogatott, s apám az ekeszarva és kaszanyél markolása helyett a fegyverforgatást gyakorolta. Egy hónap elteltével a család felkészült apánk fogadására. Úgyszólván ünnep előtti lázban égtünk valamennyien. Az egyforma napokhoz szokott népes család életében nagy változást idézett elő az apa eltávozása, majd visszatérése is. Mit fog mesélni? Mit hoz a gyerekeknek? Milyen lesz mint „katonaviselt” ember? Végre megjött, ugyanabban a civil ruhában, amelyben elment. Kis ajándékcsomagot tartott a kezében és ölelt, csókolt, simogatott valamennyiünket. Mi, gyerekek mind a négyen az ölébe akartunk furakodni, de persze, nem fértünk el. Én csak a karjába tudtam kapaszkodni, a kezét igyekeztem szorongatni. Akkor láttam, éreztem, apám kezét életembe e- lőször puhának! Csaknem kiáltva szóltam, a meglepetéstől: „Nézzétek, apa keze nem kérges!” Megdermedve, elcsendesedve néztük a különös jelenséget. Hihetetlennek tűnt, hogy apánk keze nem kemény, nem kérges. Mégsem ugyanaz az apa érkezett vissza, aki elment? Megváltozott? Idegenné vált? Apánk oldotta fel a feszültséget, meleg, kedves, biztató szavával: „Majd egy hét múlva nézzétek meg újra a kezemet - mondta. Most majd kétszeres erővel kell dolgoznom, hogy a le- meradást behozzam.” S valóban, a mindennapi teendők végzése megtette a magáét. Apám keze ismét kemény lett, s az is maradt. Egy másik alkalommal akkor láttam apám kezét megint puhának, amikor ismét egy hónapra volt távol tőlünk, de elválásunkkor nem is sejtettük, mikor látjuk viszont. A fejünk fölött ágyúgolyók süvítettek. Katonák orosz beszéde hangzott a falu utcáján, menetoszlopok cserélték egymást. A harci förgetegben sírva találgat-