Irodalmi Szemle, 2004
2004/10 - 450 ÉVE SZÜLETETT BALASSI BÁLINT - Tőzsér Árpád: A drámaköltő Balassi Bálint (tanulmány)
450 éve született Balassi Bálint Hasonlítsuk össze például Tasso Amintáját (főhősét) a Casteletti-mese főhősével, Credulóval. (Credulo Balassinál = Credulus.) Aminta Silvia szerelmét akarja elnyerni, Credulo Amarilliét. (Amarilli Balassinál = Júlia, illetve Angelica.) Aminta és Credulo pásztorok, Silvia és Amarilli nimfák. Aminta is, Credullo is szó szerint halálra kesergi magát a viszonzatlan szerelemben, de míg Aminta kicsit „öncélúan”, pusztán elkeseredésében akar meghalni, addig Credullo számára az öngyilkosság eszköz, ezzel a tettével akarja kikényszeríteni Amarilli szerelmét. Selvaggio (Balassinál Sylvanus), Credulo barátja, szintén szerelemre lobban Amarilli iránt, mikor azonban megtudja, hogy Credulo Amarilli miatt meg akarja ölni magát (a szerelmes pásztor először egy szikláról készül leugrani, de aztán eláll szándékától, mert ott, úgymond, senki se látná; másodszor egy késsel akar végezni magával, de előbb nem felejti el felvésni egy fára a halála okát, hogy legalább halálában maga felé fordítsa Amarilli szívét), szóval Selvaggióban győz a reneszánsz idején a szerelemmel egyenlő értékű barátság érzése, kicsavarja Credulo kezéből a kést, lemond Amarilliről. Könnyen el lehet képzelni az olvasmányaiban a saját szerelem- és drámafelfogását kereső Balassit: 1589 elején-telén az Amarillit olvassa. Már tudja, hogy korábbi szerelméről, Losonczi Annáról, a gazdag özvegyről végleg le kell mondania, s pénztelenség és földönfutás vár rá. Olvasás közben megérlelődik benne a felismerés, hogy Credulo szerelmi kesergése tulajdonképpen az övé is, ő is úgy bujdo- sik a nagy mindenségben, szerelmi bánatában, kietlen, havas hegyek között, ahogy Credulo az antik pásztorok örök erdejében. Olaszul olvassa a szöveget: „ Che mi ri- leva errar per gli hermi boschi / Fra rupi, pruni, e sterpi... de magyarul érti, s önkéntelenül abba a ritmusba foglalja, amely számára már régen minden szöveget otthonossá, sajátjává tesz: „Mi haszon énnekem hegyeken völgyeken / bujdosva nyavolognom Esetleg eszébe jut Tasso Amintája is (ha valóban ismerte persze), akaratlanul összehasonlítja a kettőt, s az összehasonlítás világosságánál még inkább megtetszik neki Credulo: Aminta céltalan, férfiatlan siránkozásával nemigen tud mit kezdeni, Credulo kicsit számító, céltudatos szerelmi panaszait jobban megérti. Nem, nem akarja ő már újrakezdeni Losonczi Anna, a „háládaílan” özvegy szerelmi ostromát, de meg akarja menteni a viszonyból, ami menthető, s amit csak ő tud megmenteni: a „vágyakozásából”, az „indulataiból” született költészetét, „haszonra” akarja fordítani a „nyavalgó bujdosás” keservét, s a belőle írt verseit fel akarja vésni valamiféle képzeletbeli nagy fára, hogy az üzenetüket egyszer majd még Anna is elolvashassa. Valahogy úgy, ahogy Credulo vési fel az Amarillinek szánt szerelmi végrendeletét egy valódi fára (amit költőnk aztán később így versel meg: „Credulus búában, / itt ez nagy pusztában / azért ölé meg magát... ”). Vagy ahogy Selvaggio-Sylvanus énekli ki a szívében élő kedvese szépségét (hogy most már a „ versében is tessék meg szép képe ”).