Irodalmi Szemle, 2004
2004/10 - 450 ÉVE SZÜLETETT BALASSI BÁLINT - Tőzsér Árpád: A drámaköltő Balassi Bálint (tanulmány)
450 éve született Balassi Bálint Balassi a komédiát olyan műformának tartja, amely szórakoztat („az szomorúknak is örömet s víg kedvet hozna ”), mégpedig úgy, hogy a „ Világbíró szerelemről’’ szól („tisztességes” vagy „megtiltott” „szerelem vagyon benne”), arról a szerelemről, amely lehet „tekinetetnélküli”, azaz pusztító erejű („... tudok ollyanokot, kik... sem az Istent, sem az lelkeket, sem gyermekeket, sem életeket, sem tisztességeket, sem nemzeteket, sem hírt, sem Embert nem tekinthetnek az ő szerelmekben... ”), de lehet olyan „ indulat” is, amely „... az ifjú embernek gyakorta sok jóknak oka, mert ha részeges, elhagyja az részegséget, csak azért hogy az józansággal inkább kedvét lelhetné szerelmének s tisztességes volta miatt gyűlelségben ne essék nála. Ha gondviseletlen s tunya, ottan tisztán jár, frissen, szépen s mindenre gondvisel, hogy meg ne jegyezze és gyűlölte az szeretője, ha undok s mocskosán viseli magát... Az féleként (félénket) penig mi teszi bátorrá, midőn csak szemben léteiért, vagy egy távol való beszélgetésért is olly veszedelemre szerencsére ereszti magát, ki életében tisztességében jár? ” Mindezt röviden átfogalmazva azt is mondhatnánk: a Balassi-féle komédia a szerző szándéka szerint úgy szórakoztat, hogy a szerelemről, arról a „nagy vágyakozásról”, „ indulatról” szól, amely az ember számára szinte a jelleme megváltozásával egyenlő. Tehát: szerelem, szórakozás, jellemváltozás - Balassi számára ezek a komédia karakterjegyei. Nem tudhatjuk, honnan vette, milyen olvasmányaiból szűrte le „komédiaelméletét”, de a dolog természetéből következően az a valószínűbb, hogy nem egyetlen darab ismeretéből. De ha mégis, akkor az az egyetlen mű bizonyára nem az Aminta volt, s nem is a pásztorjáték-irodalom egyéb klasszikus alkotásai, mert azokban ,jellemváltozást” hiába keresett volna. Tudom, túlhajtom a dolgot, de akkor is kimondom: Balassi a fentebb vázolt komédiaelképzelésével sokkal közelebb áll Shakespeare vígjátékaihoz, mint Tasso vagy Casteletti pásztorjátékaihoz. Persze ő Shakespeare-t nem olvashatta, drámáit nem láthatta, de az általa ismert darabok közül bizonyára azt választotta ki fordításra, amelyik az elvárásainak a leginkább megfelelt. De azért ha Tasso és Casteletti szóban forgó darabjaiban is a változtató szerelmet és általában a változást keressük, akkor azt kell mondanunk, hogy az irodalomtörténetek által Tasso-epigonként jegyzett Casteletti művében több a legalább kicsit motivált, hihető jellemváltozás, mint a Tassóéban. Persze mindkettő pásztor- játék, lényegük a társadalmi determináción inneni természeti élet, az idill, jellegzetes figuráik a pusztán a szerelmi vágyakozásukban élő s valami légies természet- szcenériában mozgó pásztorok és nimfák, de míg Tasso szinte minden autonómiát megtagad figuráitól, azok teljesen az ő kénye-kedve szerint mozognak (a néző érzése szerint véletlenszerűen), addig Casteletti alakjaiban van bizonyos mértékű ön- törvényűség. (Emlékezzünk: a későbbi drámaelméletek száműzik a drámából a véletlent. A pásztorjáték viszont a motiválatlan véletlenek halmaza. Talán ma már elsősorban ezért annyira idegen a számunkra.)
