Irodalmi Szemle, 2004

2004/9 - Szeberényi Zoltán: Csend és kiáltás... (emlékezés Mikola Anikóra)

Szeberényi Zoltán

azt

ki hajdan széles tereken

járt-kelt

kuporgott

fénytelen

esők alatt

s kövek közt izzott napsütésben Nézd, mivé tetted: a hajdan gyökértelent csendes vizeken

szabadon halászót otthagyott érted szigonyt és hálót hogy rabszolgáddá legyen Nézd, mivé tetted:

csenevésszé hogy karja már a baltát se bírja és rendre kidőljön az utak felénél törzse törjön

mikor hajolni kell Nézd, mivé tetted:

kiátkozottá hogy üljön naphosszat tollát rágva csak keservét ontsa a világra és le ne téphesse már sohasem papírbilincseit a védtelen.

Versei többnyire a jelképek, a sejtetős áttételek nyelvén beszélnek, mégis inkább realista, mint szimbolista költő. Vizionális mozzanataik a természetből valók, jórészt komorrá, drámaivá, sőt tragikussá színezett természeti képek, jelenségek, balladás hangulatok materializálják lelki-tudati tartalmait, üzeneteit. Gyermekkorát vidéken töltötte, a Mátyusföld több faluját lakta a lelkészcsalád, verseiben később festőinek rajzolt környezetben. Ez magyarázza költészetének természetközpontúságát, a falu-város ellentétének mélyen átérzett, gyakori ábrázolását. Jó példája ennek a Város a szakadékban című verse, amelynek lírai hőse megcsömörlött a zord, barátságtalan városi környezettől: „Ittam szavaid poharából / ettem gyűlöleted kenyerét”, s hátat fordít a kőrengetegnek:

...Most én is elmegyek.

Zárt ajtód elé küszöbödre teszem