Irodalmi Szemle, 2004
2004/9 - Szeberényi Zoltán: Csend és kiáltás... (emlékezés Mikola Anikóra)
Csend és liáltás. ezt a csöndet, ezt a vázát, benne magányom kék virágát. Elűznek falaid, elűzött forgószeled, ittam szavaid poharából, de most elmegyek, város kővé vált a szakadékban! Költészetének meghatározó formanyelve a metafora, a metaforikus szemlélet gyümölcse: a természetben gyökerező képvilág. Ez a probléma tüzetes elemzést érdemelne. Versei szerkezeti felépítése, érzelmi-hangulati töltése, a belőlük kisejlő rejtelmes, szívszorító, kiüresedett, illúziótlan világ a lelkész lányának kálváriáját idézi a „létező szocializmus” körülményeiben „tűz és füst között” érzi magát, a lelkében őrzött hit és a rázúduló hitetlenség malomkövei közt őrlődik, mégis teljesíti küldetését: az emberhez és az emberért szóló költői üzenet világgá kiáltását. Tudja, hogy ezt csak szenvedés árán teheti. A tűzben megsemmisülő anyag is, mielőtt hulladékává - füstté és hamuvá - válik, létrehozza az emberi élet nélkülözhetetlen elemeit: a meleget és a fényt. Erről (is) szól egyik jelentős, áttételes verse: Tűz és füst között a nyárson megkínzott vér dalát hallgatja a kegyetlen értelem Hullass a tűzre könnyeket hints rá csokornyi margarétát adj innom bérced karsztvizéből adj enyhet tűz és füst között. (Tűz és füst között) Mikola Anikó költészetének kezdeti sivár, diszharmonikus világába a költőnő pozitív értékek iránti sóvárgása, világosságóhajtása, az emberi melegség, a felebaráti szeretet utáni vágyakozása derít egyre erősödő fényt. Emocionális világa fellázad az embert elnyomorító, emberjellegétől megfosztott, elidegenített racionalizmus, hétköznapi gyakorlatiasság ellen. Tipikusan asszonyi lázadás ez, amely meg akar küzdeni az ember érzelmi szabadságáért, a szerelem jogaiért és korszerű értelmezéséért. Nem véletlen, hogy a szerelem mint alapmotívum jelen van költe
