Irodalmi Szemle, 2004
2004/9 - Hogya György: Istent látni, és meghalni (elbeszélés)
Hogya György lelkének minden állomásán el kell veszítenie Istent ahhoz, hogy az visszatérhessen hozzá... ...és Edgár lassan tudatosította, hogy ő már nem az a Bostonban született gyermek, aki szenvedélyesen sportolt kiskorában és egész életében, nem az a fiatalember, aki beiratkozott, Charlottesville-i egyetemre, nem azonos azzal, aki megpróbálkozott West Pointtal, aki elvette a tizennégy éves Virginiát, aki műfajt teremtett az irodalomban, aki tönkretette a Brodway Journalt és a saját életét. És rájött, hogy ő nem Edgár. Megadatott neki a tökéletes teljesség felismerése, s a választás kényszereinek lehullott sallangja alatt megpillanthatta Landa, az Atya szigorát, Gáspár, a Fiú éteri tisztaságát és lázadását, Anda bűn nélküli valóságát (sine ma- cula peccati), valamint saját magát, az Istennel szemben való egyediesülést, s mindezt együtt, a tökéletes négyes kikezdhetetlen teljességében... Ez volt tehát az út, amelyen a finoman vibráló lelket felfedezte, s amely, íme, néha megmutatja önmagát... ...és az írásban a szerző nemcsak önmagát mutatja meg, de - önkéntelenül- azt a lelket is, amely birtokolja őt. Hogy meddig? Ki tudja. De nem is érdekes. Nem az évek számítanak, még csak nem is az álmok, hanem a lélek változásának a folyamata, amelyben az egyik felismeréstől eljutunk a másikig. S bár a felismerések folyamatában most épp ott tartok, hogy nem egyszerűen bűnös vagyok, hanem alapjában, lelkem legmélyén rossz, a rémálmok, a véres áldozatok, a gyötrődés a végtelenségig fokozott elkeseredés, a magány, a szomorúság és a depresszió sem képes eltántorítani attól, hogy befejezzem a versemet: „ És a szárnya sem lendül, és csak fent ül, és csak fent ül, Fent ajtóm fölött a Palias sápadt szobrán, csöndesen. Álmodó rémhez hasonló szemmel ül a szörnyű Holló, Míg a lámpafény elomló árnyát veti rémesen S lelkem e padlómon ringó árnyba fullad csöndesen: Nem szabadul - sohasem ” Itzamna maja főisten vállán a papagájjal
