Irodalmi Szemle, 2004
2004/8 - MARGÓ - Bodnár Éva: Búcsú, Nagyi
MARGÓ Az ember nyugodtan, szinte megfontoltan evett, csak néha-néha törölte meg tömött, magyaros bajuszát. Békességet sugárzó arcán már látszottak a múló idő nyomai, de kedvesen csillogó szeme fiatalos erőről tanúskodott. Megfontolt ember volt, közel a hetvenedik évéhez. Más ember ebben a korban már nyugalomra vágyott, de ő nem. Olyan ember volt, aki az egész életét végigdolgozta, s aki már fiatalon belekóstolt a keserű pohárba. A munka volt az éltetője, mert amíg dolgozhatott, nem érezte senki terhének magát. Az asszony, akivel leélte az életét, óriási kincs volt számára. Nehéz, de boldog utat jártak be - talán túlságosan is nehezet. Panaszra mégsem nyílt soha az ajka egyiküknek sem. Tíz óra lehetett, mikor csapódott a kapu. Egy piros arcú fiatalasszony jelent meg az ajtóban, majd hangos lármával két pöttöm emberke. Az öregasszony szívélyesen üdvözölte lányát és a két kis unokát. Aztán szólt az embernek, hogy látogatójuk érkezett.- Be kell mennem a városba - mondta az asszony. - A gyerekeket nem vinném magammal, mert nagyon nyűgösek. A két kislány - ikrek voltak - közrefogta a nagyapát, és egymást túlkiabálva csiviteltek.-Nagyapa, tessék felemelni!- Most engem!- Ne, engem! Visítottak, nevettek örömükben. - Látják, milyenek? Mint az ördögök - mondta nevetve az anyjuk. - Még szétszednének útközben.- Bogárkáim, gyertek csak ide! Mit ad nektek a nagymama? A gyerekek kíváncsian álltak a Nagyi elé, majd örömmel nyúltak a túrós bélés után. A Nagyi „zseniális túrósai” mindenkit meghódítottak. A két kicsi is úgy belemerült az evésbe, hogy észre sem vették, anyjuk mikor ment el. A gyerekek ötévesek voltak, és nagyon kíváncsiak. A nagymama türelme mégis végtelennek tűnt. Minden kérdésükre buzgón válaszolt, miközben meg- megsimogatta pufók arcocskájukat. Milyen aranyosak! - gondolta, mikor a gyerekek tágra nyílt szemmel figyelték, hogyan tisztítja a tyúkot.- Nagymama, miért kell leszedni a tollat róla? így biztos meg fog fázni - szólt az egyik.- Te buta, úgy nem lehet megenni, ha rajta van a tollúk! - vágott közbe a kisebbik.- Nagyi, és az nem fáj neki, hogy letépik a tollát?- Nem, mert már nem él.- Meghalt... Akkor meg kell siratni! Tudod, Nagyi - fontoskodott a kicsi -, mint Erzsi nénit...- Igen. Az embereket megsiratják, de az állatok itt az udvarban azért vannak, hogy finom ebédet főzzek nektek belőle. Ezzel Nagyi lezárta a vitát.
