Irodalmi Szemle, 2004
2004/8 - MARGÓ - Bodnár Éva: Búcsú, Nagyi
MARGÓ- Az emberek is meghalnak? - jött a félszeg kérdés.- Igen. Egyszer mindenki meghal - mondta Nagyi és a távolba nézett. Ebéd után a gyerekek elaludtak. Nagyi elmosta az edényt, rendbe tette a konyhát, és leült egy csöppet, hogy új erőt gyűjtsön. Tudta, hogy nem járhat messze a folyótól, szinte érezte nedves leheletét. Sietősre fogta hát lépteit, űzte, hajtotta valami megmagyarázhatatlan erő, ami - úgy érezte - már napok óta a hatalmába kerítette. Mikor kiért az erdőből, megpillantotta a lomha, nagy vizet, és önkéntelenül felkacagott. Észre sem vette, hogy közben eleredt az eső. Csodálkozott ezen, hisz egyetlen felhőt sem látott az égen. „Istenem! Mi ez?” Mintha az egész természet ellene fordult volna, úgy nyaldosták lábait a medréből kikelt folyó habjai. „Elvesztem” - gondolta, s kitárt karjaival átölelni készült az egész világot. - Igen. Egyszer mindenki meghal. - Saját szavai csengtek a fülében. Kutyaugatásra riadt fel. Ritkán fordult elő vele, hogy napközben elszende- redjen, de ha mégis, ilyenkor általában különös álmai voltak. Leseperte kötényéről a porszemeket, és újra dologhoz látott. A gyerekek is felkeltek már, de az egyikük valahogy nyűgösebb volt a szokásosnál. Aggódva figyelte kivörösödött arcocská- ját, fénylő szemeit. — Csak nem beteg ez a gyerek? - jegyezte meg csak úgy önmagának. Nagyi megmérte a kicsi lázát, és megnyugodva látta, hogy szó sincs betegségről. Játszani küldte hát a gyereket, de az hirtelen átölelte a nyakát.-Nagyon szeretlek, Nagyikám! Nagyi nem tudta mire vélni a hirtelen érzelemnyilvánítást. Kicsit furcsának találta. Simogatta a lágy gyerekfürtöket, és egy hang sem jött ki a torkán.- Ugye, te nem fogsz meghalni? - hallotta az újabb váratlan kérdést. Nagyit megdöbbentette a gyerek viselkedése, de nem hagyhatta őt válasz nélkül.- Az ember, míg gyerek, nem érti, hogy a világon minden kezdődik és véget ér. Ha lejár az idő, elmegyünk, és újak jönnek helyettünk. De ne félj, bogárkám! Én úgy érzem, még itt maradok veletek - egy kicsit. EPILÓGUS A gyerek valóban nem érti, de megjegyzi a dolgokat. S az idő meghozza a választ a régen feltett kérdésekre. Megértem végre azt, hogy mit jelentett számomra a régi szoba csöndje, a túrós bélés az asztalon és Nagyi agyondolgozott, szerető két keze. Megpróbált szeretni egy másik asszony helyett is, kinek túl korán lefutott fonala az élet kerekéről. Anya helyett is ő volt, a Nagyi. És olyan jó, hogy itt maradt velünk - még egy kicsit. Nagyi kilencvenegy éves volt, amikor örök létre szenderült. De nem ment el, mindig velem van. Érzem.