Irodalmi Szemle, 2004
2004/8 - MARGÓ - Bodnár Éva: Búcsú, Nagyi
MARGÓ Nem tudom, miért ülök így, a zsibbadásig vezető görnyedtségben. A halál, melyet most úgy óhajtanék, nem jön. Most nem lengeti felém súlyos kaszáját. (Lehet, ilyen gubbasztó kukac már neki sem kell!) Ne gondold, hogy nagyravágyó vagyok. Hisz mindent feladtam már - érted. Semmim sem maradt. Koldus lettem, hontalan csavargó, kit mint a leprást, úgy kerül a szerencse. Fortuna engem sosem szeretett, csak nevetett rajtam, míg ki nem csalta könnyeimet. O, hogy tudtam sírni már kislánykoromban is. De akkor segítettek a könnyek. Kimostak minden sérelmet, minden fájdalmas pillanatot. Ez is elmúlt, emlék csupán. Mint ahogy te is az vagy már néhány óra távlatából. Az arcod, a hangod, a csókod, a mosolyod... Mind-mind csupán egy emlék. Sokszor kértelek arra, hogy mesélj nekem. Olyankor szorosan hozzád bújtam, és mint egy gyerek, áhítattal csüngtem a szavadon. Tudd meg, az utolsó meséd hitvány volt, hazug minden szava! Mondd, ha találkozunk, megismersz-e még? Vagy büszkébb vagy annál, hogy szóba állj egy őszinte híveddel? Ugye, jó volt, hogy mindig magamat adtam? S te minden adományt bekebeleztél... Csakhogy én nem vagyok a fizetőeszközöd. Engem nem lehet elcserélni valami másért. Én örök kell, hogy maradjak - ahogyan örök maradsz te is a számomra. Igen, önző vagyok, hisz szeretnélek újra. (Bár lehet, hogy kinevetsz.) Bánom is én! Mit számít a sivatagban egy marék homok! De a víz... a víz... Adj innom, kérlek! Nagyi Már hajnalban talpon volt, mint mindig. Kitisztította a tűzhelyet, majd tüzelőért ment az ereszbe. Ez a kis deszkatákolmány az udvar végében helyezkedett el, az istálló és a tyúkház között. Óriási lakat őrizte a bejáratot, mintha régen féltett kincs rejtőzne a rozoga ajtó mögött. Kattant a zár, és Nagyi orrát megcsapta az az évek óta ismert, száraz illat, melyet a leülepedett por árasztott magából. A sarokban, az ajtó mellett katonás rendben sorakozott a tűzifa és a szén. A deszkalapok között beszűrődő fény sejtelmesen megvilágította a régi kemence maradványait, mely idővel különféle szerszámok rakodótere lett. Nagyi felsóhajtott. Egy pillanatra újra fiatalasszonynak érezte magát, aki kovászt készít, hogy kenyeret süthessen a népes családnak... Ahogy nézte a kemence oldalán a repedéseket, rádöbbent, hogy mindkettőjük fölött jócskán eljárt az idő. A konyhában ropogott a tűz. Az öregasszony sörgött-forgott, s mire a férje előkerült, már sült a tészta a sütőben.- Ennék valamit - szólt az öregember, s leereszkedett az egyik székre. Az asszony szó nélkül elé tette a tejet, túrót és a kenyeret, majd asszonyi megelégedettséggel nézte az ura jóízű falatozását.
