Irodalmi Szemle, 2004
2004/8 - VENDÉGKRITIKA - Elek Tibor: Az esszéista tudós és a tudós költő (Tőzsér Árpád Milétoszi kumisz c. kötetéről)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE Alexa Károly Szerecsen komornyik című kritikakötetéről szóló bírálatában pedig még azt is elismeri, hogy „a kritikusnak (és minden olvasónak) szíve joga a műben, az irodalmi alkotásban az alkotó személyiségét (a »személyes hitelt«) is keresni, hiszen annak szükségességét még Derrida sem tagadja (»Nem lerombolom a szubjektumot: szituálom«...), de nem mindegy, hogy hol keressük azt (s hogy milyen szerepet tulajdonítunk neki).” Azzal pedig, hogy kötete címévé emeli az Alexáról szóló írás címét (Milétoszi kumisz), mintha a saját kritikusi munkásságát is az Elea műhelyeivel (az adott kontextusban a posztmodern iskolákkal) szemben helyezné el. Az én olvasatomban azonban Tőzsér szembenállása a posztmodern kánon- csinálókkal inkább érzelmi alapozottságú és retorikus természetű, hiszen ahogy fentebb is jeleztem, a kritikust ma már alapvetően az ún. posztmodern teóriák határozzák meg: nem csak a szempontjai, elemző eljárásai, a hivatkozási forrásai, szóhasználata, de még a tárgyalt kortárs költői-témái is ezt mutatják, ugyanis - szemben más, szintén értékes és korszerű költői világokkal - a Tőzsér által mélta- tottak többségének, a kánonozációt tekintve, valójában semmi oka nem lehet panaszra, éppen hogy a posztmodern kánon(nak is) favoritjai. Tőzsér esszéisztikus beszédmódján, időnként metaforikus nyelvezetén túl annyiban különbözik az általa posztmodernnek nevezett kritikusoktól, hogy az elméleti dogmákat nem igyekszik mereven érvényesíteni mindenkivel és mindennel szemben, hogy toleránsabb a másság iránt (például a kései Illyés-lírában is talál olyan dallamokat, amelyek megszólaltathatóak lennének bennünk), s mindennek a magyarázatát a személyes habituson (a régóta jól ismert szellemi igényességén, szemléleti tágasságán, nyitottságán) túl abban látom, hogy nem csak a teóriák hatnak a költészetére, a saját alkotóművészi meggondolásai, belátásai is visszahatnak a kritikusi gyakorlatára. A posztmodern szemléletből hiányolt metafizikai (ontológiai) érzékenység és orientáltság, „az örök-hétköznap tragikuma” meghaladásának szándéka, az örök emberi témákról (szerelem, halál, szenvedély, sejtelem, képzelet) szólás, az „emberi lényeg” keresése (ahogy egy Németh Zoltánnal folytatott beszélgetésben fogalmazott 2002-ben) ugyanis már mind a tőzséri lírai univerzalizmus immanens értékei. * * * Tőzsér eddigi pályája során a kor lírai mozgáshiányait érzékenyen figyelve folytonosan átalakította, a saját előzményeire (szövegelőzményeire is) ráépítve tudatosan megújította költészetét. A Tanulmányok költőportrékhoz című új kötetben is lelhetünk hasonló eljárásokra, de ezúttal a kötet igazán nem hoz újat, esetleg némileg variálja a kilencvenes évek elejétől sorjázó versekben tapintható nagyszabású ambíciót, ami leegyszerűsítve nem más, mint a posztmodern elméletek és megvalósult művészetek eredményeit felhasználva, a posztmodern versírási technikákat elsajátítva, azaz korszerű(nek vélt), egyetemes(ebb)en érvényes költői nyelvet teremtve keresni tovább az érvényes szólás lehetőségeit mindarról, ami az „emberi lényeggel” összefüggésben továbbra is foglalkoztatja a szerzőt. E figyelemre
