Irodalmi Szemle, 2004
2004/8 - VENDÉGKRITIKA - Elek Tibor: Az esszéista tudós és a tudós költő (Tőzsér Árpád Milétoszi kumisz c. kötetéről)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE méltó kísérletnek az eddig megvalósult eredményeit foglalták össze a Leviticus (1997) és a Finnegem halála (2001) című legutóbbi kötetei. Az új kötet törzsanyagát Tőzsér az előzőekből, főként a Finneganból válogatta, de még az Adalékük a nyolcadik színhez című 1982-es kötetéből is újraközli a címadó verset és a Körök egy részletét Dante tizedik köre címmel. Az újraközölt versekben (címben, szövegben) végrehajtott változtatások (például a Születésnap és variációkban), a felülírások, a hozzáírások (például az Ernő a Luxemburg-kert póni lován című vershez írt Kóda) végigkövetése nyilván nem lenne tanulságok nélküli (jól lehetne szemléltetni azt a posztmodern tételt is, hogy nincs is végleges szöveg, nem csak az olvasók alkothatják újra azokat, lám még az alkotók is), de itt megpróbálok csupán az olvasatom szerinti lényegre koncentrálni. Az önismeret kérdései, sőt a versbeli énnel kapcsolatos problémák nem új keletűek Tőzsér költészetében sem, aminek alakulástörténetét a kezdetektől akár e- zen a vonalon haladva is föl lehetne fejteni, csak régebben szerepekről, maszkokról, lírai alteregókról beszéltünk, ma pedig Tőzsér például már oersonákról beszél, és azt mondja például a svéd Tranströmer költészete kapcsán (de szerintem saját költői énjéről és világáról is vallva): „csak másokban lehetünk azonosak magunkkal, csak a máslétben nyerhetünk tulajdonképpen létet. Tranströmer költészetének az »irányultsága« tehát összefogja a »bent« kifelé s a »kint« befelé való törekvését, a más-lét saját-létként és a saját-lét más-létként való azonosulását, de a különböző létállapotoknak ezt a másikba, idegenbe való áthajlását nem téveszthetjük ösz- sze a misztikával.” (Ha egy északi/éjszakai utazó). Tőzsér korábbi, most újraközölt (részben felülírt) verseinek egy részét is a személyiség korábban kitüntetett szerepét negligáló, fentebb is jelzett felismerés, a lírai én disszemináltsága, nyelvi megelőzöttsége, az intertextusokban való feloldódása formázza. Az Ernő a Luxemburg-kert póni lován, a Vezér-monológok, a Vértelen áldozat, az Amelyben, a Triesztben, a V.N. mester testamentuma, a Petőfi Sándor: Levél Magyarországra, Az ezredvégi sorok a könyvről, a luvená- lis című versekben egymással is dialógust folytató újabb és újabb irodalomtörténeti alakok egymásra is rétegzett szövegeit halljuk, az ő történetükbe állítva szembesülhetünk saját kérdéseinkkel. A kötet első ciklusa (Tanulmányok költőportrékhoz) viszont továbblép, és a másokban azonosságát kereső én immár 12 kortárs költő (Baka István, Bertók László, Borbály Szilárd, Kemény István, Kukorelly Endre, Oravecz Imre, Orbán Ottó, Petri György, Rakovszky Zsuzsa, Tóth Krisztina, Szíjy Ferenc) hangján szólal meg. Ezek a versek ugyanis nem portréversek, még kevésbé paródiák, ahogy a szerző írja is a fejezetcím alá: „stílustanulmányok” az említettek verseihez, illetve a szerzőnek a róluk készített vagy még csak készülő portréihoz. Olyan stílusjátékok, amelyekben a megidézett, mozgásba hozott költői világokba feloldódva, másságukkal azonosulva fogalmazhatja meg önmagát az a bizonyos nem létező lírai én. Aki ugyanakkor kevesebb közvetettséggel, bár nem kevésbé összetett mó
