Irodalmi Szemle, 2004
2004/8 - VENDÉGKRITIKA - Elek Tibor: Az esszéista tudós és a tudós költő (Tőzsér Árpád Milétoszi kumisz c. kötetéről)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE Rakovszky Zsuzsa, Lászióffy Aladár, Hizsnyai Zoltán) művészetéről, vagy olyan világhírű „északi utazók” költészetéről, mint a szlovák Mi la Haugová, a cseh Vladimír Holan, a lengyel Zbignew Herbert, a svéd Tomas Tranströmer, alapvetően a kortárs hermenautikai, recepcióesztétikai, dekonstrukciós elméletek szempontrendszereit, elemző-értelmező eljárásait igyekszik működtetni. Ugyanakkor szinte minden írásában hangot ad az ugyanezekből táplálkozó „posztmodern”, „kánonképző” magyar irodalomelmélettel és kritikával szembeni fenntartásainak, elégedetlenségének, miközben hangadói (például Kulcsár Szabó Ernő, Margócsy István) elméleteit, esetenként konkrét nézeteit maga is átveszi, alkalmazza. írásai (de azt is mondhatom: újabb versei) tanúsága szerint például úgy tűnik, Tőzsér maga is egyetért azzal, hogy korunkban akkor hiteles a versbeli megszólalás, ha a hagyományos lírai én kikerül a középpontból, a személyiségnek nincs kitüntetett helye, ha a költő „a lírai én radikális átépítésén, a személyiség decentralizálásán dolgozik” - ahogy Lászióffy Aladár már a korai nagy verseiben tette. („A lírai önreprezentáció adja át itt helyét a világ és a sokféleség befoghatatlanságának, illetve ennek tudatának.” - Preparált Vesztfália) Ezzel összefüggésben az sem árt, ha az immáron „disszeminálódott” (Derrida) lírai én „nyelvi megelőzöttsége” is megvalósul a versben, és „a szöveget az omnipotens alkotó személyiség helyett az egymásra vonatkozó jelformák, a nyelv játéka strukturálja”, mint Hizsnyai Zoltánnál (Hogyan lehet valamivé lenni a nyelv által), vagy másképpen: ha „nem az én megelőlegezett, tehát metafizikus omnipotenciája a versszervező erő, hanem éppen az e- gyén részként való létezése és fontosságának relativizálódása”, mint Mila Haugová jobb verseiben (Archeopteryx). A „posztmodem” magyar irodalomkritikával szembeni kritikája ugyanakkor, hajói értem, rendre azért fogalmazódik meg, mert az nem tud mit kezdeni az olyan költői világokkal, amelyek ezeket a korszerű versszervezői eljárásokat úgy képesek működtetni, hogy közben megpróbálnak arról is beszélni, amiről a posztmodern elméletek szerint hallgatniuk kellene, hogy közben nem fogadják el „a nyelv határa a versben is a világ határa” tételt, azaz „filozófia által a küszöbre kitett metafizikát” megpróbálják a versben visszahozni, mint például az Orbán Ottóé (Orbán Ottó négynegyedes költészetéről). Vagy az olyan költői világokkal, amelyeknek az „éntanúsítása” éppúgy hiteles lehet, mint az „éntelensége”, mint például a Tandori Dezsőé, aki „nagyon jól tudja (nem úgy, mint az »éntelenségüket« a hivatásos kánoncsinálók receptje szerint összeállító vagy a tömegkultúra piacán beszerző némely »posztmodernjeink«), hogy énekbe, énszerepekbe »születünk«, növünk bele, hogy az éntelenségünk felismerése a világbeli helyzetünk tudatosítása során fokozatosan történik meg, s ennek a történésnek a versbeli »története« nélkül a lírai éntelenségünk sem lehet érvényes.” (Főmű) Tőzsér írásaiból ugyanakkor a fentiekkel némiképp ellentétben az is kiderül, hogy a posztmodern disszeminált- ság, a szubjektum „szétjátszása” nélkül is lehet érvényes költészetet teremteni még ma is, lásd az ún. utómodern poétika jegyében alkotó Lator László költészetét. Az
