Irodalmi Szemle, 2004
2004/8 - Jelentés a Cselényi-jelenségről (Pomogáts Béla rögtönzött előadása)
Pomogáts Béla kockáztatom a kifejezést, és eleve elnézést kérek Lacitól -, minél szemtelenebbül provokálni a közvéleményt. így aztán valóban létrejött egy életmű. Azt hiszem, ennek az életműnek van néhány irányító, orientációs pontja. Az egyik kétségtelenül a mítosz. Erről Cselényi nagyon sokat beszél. Ebben a könyvben is több kritikusa emlegeti vele kapcsolatban a mítosz fogalmát. Fogalmilag a költészet és a mítosz nem véletlenül kerül egy mondatnak a keretei közé, hisz a költészet egyben mindig mítosz és a mítosz egyben mindig költészet is. Egy híres 18. századi nyelvelmélettel és a nyelvfilozófiával is foglalkozó német filozófus azt a kijelentést tette annak idején, hogy az emberiség anyanyelve a költészet. Az emberiségnek a másik anyanyelvi „gondolkodása” a mítosz. A költészet és a mítosz mindig közel állt egymáshoz mind a görögöknél, mind a keleti népeknél, mind pedig a primitív népeknél... A kereszténységben is ez az egyik legszebb, kétezer éve esztétikailag is kiaknázott lehetőség, hogy mitikus tartalmainak van mindig költői jelentése. Cselényinél is jelentős szerepet kapott a mitikus gondolkodás, a mítoszépítés, és ez összefüggött a szerkezetépítésnek, az aleatóriának a lehetőségeivel. Cselényi többször is említette a játékelméletnek, a kockavetésnek - ugye Mallarmé híres verse a Kockavetés, ez terjesztette el az aleatóriának a lehetőségeit a költészetben -, tehát annak a jelentőségét, hogy különböző szövegeknek a variációiból lehet létrehozni valami magasabb szövegrendet, valami érvényesebbet. Én azt hiszem, ez a két tulajdonság is meghatározója Cselényi László költészetének, a mitikusság és az aleatórikusság. A mítosz, mint a költői látásmód és a szövegszerkesztésben megragadható variációs lehetőségek halmaza, mint kifejezésmód. Ugyanakkor azt is el lehet mondani, hogy ez a költészet nem úgy vált modernné, nem úgy lett avantgárd és nem úgy lett mitikus és a- leatórikus jellegű, hogy megszakította volna a kapcsolatát azzal a történelemmel, azzal a közösséggel - nevezetesen a felvidéki, a szlovákiai magyarsággal, illetve az egész magyarsággal, tágítva a kört a dunatáji népeknek a közösségével amely közösség, amely történelem Cselényi Laci öröksége volt, és amelyet nemcsak költőként, hanem újságíróként, esszéíróként is mindig újra és újra átélt. Talán ez a történelmi és közösségi beágyazódottság, a mondanivalónak ez az erkölcsi érvényessége és hitele az, ami a közép-európai avantgárdot nagyon sokszor megkülönbözteti a nyugat-európai avantgardtól. A nyugat-európai modem, avantgárd és posztavantgárd író nagyon sokszor elvesztette már a maga közösségi kötelékeit, magányos személyiségként éli meg a világot, az elhagyatottságnak, az árvaságnak, a létből való kivetettségnek az élményeit fogalmazza meg, és bármennyire is izgalmas, de mégis nehezen átélhetővé teszi azt a költői világrendet, amelyet a nyugati irodalom sokszor létrehoz. A közép-európai, a kelet-európai költészetnek azonban- akármennyire modem legyen is - mindig van egy történelmi és közösségi háttere, mondanivalója. A magyar költő - és nemcsak a magyar költő, hanem a szlovák, a román, a lengyel, a cseh, a horvát, a szerb költő is — akárhogy újítja is meg a nyelvet, bármennyire beszéli a modern költészetnek a kísérleti nyelvezetét, azért