Irodalmi Szemle, 2004

2004/8 - Jelentés a Cselényi-jelenségről (Pomogáts Béla rögtönzött előadása)

„Mi, a magyar irodalom hívei egy vérből valóak vagyunk...”

dern francia irodalom nyelvét sajátította el, ami már önmagában hordoz valamiféle szürrealisztikus, valóság feletti, nem a szótárnak és a nyelvtannak megfelelő szabályrendszert. Avantgárdul tanult meg Cselényi, nem franciául. Lehet, hogy franciául is megtanult, de hangsúlyozom, elsősorban avantgárdul. Hazajött tehát és elkezdte ezt az új avantgárd nyelvet beszélni, ami itt Pozsonyban, Kassán és Gömörpanyiton teljességgel ismertelen nyelvhasználat, szótár és grammatika volt. Innen eredtek azok a bizonytlanságok, kételyek, azok az ellenérzések, amelyek sokszor azóta is körülvették költészetét. Innen eredt az, hogy Cselényinek valóban nagyon kemény ellenálláson kellett magát átküzdenie. Voltak jóakarói, akik ha nem is osztották egyértelműen azt a felhőtlen bizalmat, amit Cselényi Laci táplált a modem költészet, az avantgárd költői nyelv iránt, de szerették Lacit, bár többen mondják, hogy ez elég nehéz feladat szokott lenni. Szerették Cselényi Lacit, akit valóban a határozott véleményalkotás, a nagyon karakteres megnyilvánulásai, tehát saját igazságainak a meglehetősen agresszív képviselete (most szidni is foglak néha, nehogy azt hidd, hogy itt csak az ünneplésedre gyűltünk össze!) nagyon sokszor szembeállította a közvéleménnyel. (Én a magam irodalomtörténészi vagy irodalomkritikusi pályám egyik fontos győzelmének tartom, hogy nem sikerült még összevesznem Cselényi Lacival, pontosabban neki nem sikerült összevesznie velem.) Tehát volt egy közegellenállás, amit le kellett küzdeni. Kétségtelenül méltánylást érdemel, hogy ezt a közegellenállást ő következetesen, szinte semmivel nem törődve nagyjából figyelmen kívül hagyta. És figyelmen kívül hagyta a megélhetésnek, a költői elismertségeknek, az irodalmi díjaknak, az elfogadottságnak, a népszerűségnek a vágyát is. Pedig egyébként nyilvánvaló, hogy ez minden íróban benne van, minden író szeretne ismert lenni, „befogadott” lenni, minden író törekszik, vágyakozik arra, hogy díjakat kapjon. Egyedül egy dolog számított neki, hogy következetesen és bátran végigmenjen azon az úton, amit ő a maga számára elképzelt. S talán nem tudatosan, de valami megérzéstől vezérelve halad a maga kijelölte úton. Ilyenkor a szentléleknek a sugalmait szokták emlegetni, s tőlem nem áll távol a feltételezés, hogy valóban a szentléleknek valamiféle avantgárd játéka okozta azt, hogy Cselényi ilyen következetesen végighaladt azon az úton, amit saját maga számára annak idején, Párizsból hazatérve kijelölt. Ez persze, nem volt egyszerű, mert valóban várható volt, hogy lesznek bírálói, lesznek ellenfelei, hogy a siker csak időnként érinti meg, hogy nem olyan könnyen kapja meg az elismerést, mint mások, akik simábban, zökkenőmentesebben illeszkedtek be az elfogadott nyelvi és költői rendszerek keretei közé. O ezt mindig vállalta, és mondhatnám, hogy provokálta az ellenvéleményt és ellenérzést, tehát nem is próbált valamiféle szellemi sasszéval kihátrálni, kifarolni az ellentétes nézetek elől, hanem ha úgy gondolta, hogy valakinek nem tetszik az, amit ő csinál, akkor előadta a saját nézeteit. Tehát mintegy provokálta is a közvéleményt, ami különben hagyományos avatntgárd gesztus. Minden modern, újító költő azzal kezdte a tevékenységét - a magyar költészetben leginkább Kassák Lajos -, hogy igyekezett minél határozottabban - meg