Irodalmi Szemle, 2004
2004/8 - Jelentés a Cselényi-jelenségről (Pomogáts Béla rögtönzött előadása)
Pomogáts Béla szetéről, az úgynevezett Cselényi-jelenségről. Ennél a kifejezésnél, hogy „Cselényi-jelenség” egy pillanatra szeretnék megállni, mert ez önmagában már egyfajta rangot, minőséget jelent. Utoljára, hajói emlékszem, Tandori Dezsőről írta le egy kritikusa, hogy a „Tandori-jelenség”. Nos ez már önmagában is azt jelzi, hogy az elvégzett munkának, az életműnek - hiszen ezt már ennyi kötet után életműnek is lehet tekinteni - van egy különleges helyzete, amely beszédet kíván, a- mely sokszor ütközteti is az álláspontokat és a véleményeket. Valóban azt hiszem, hogy Cselényi munkássága rendhagyó. Rendhagyó egyrészt az egész 1945 utáni magyar irodalomban, magyar költészetben, és különösen rendhagyó a felvidéki, a szlovákiai magyar irodalomban. Mindazok a viták, amelyek ezt a költészetet körülvették - hiszen mindnyájan olvastunk róla elmarasztaló írásokat is -, nincsenek benne ebben a kötetben. Gondolom, ezekből is össze lehetne állítani egy szemre- való kis kötetet... egyszer talán ezt is megkísérlem, ha Laci nem viselkedik most e- lég jól... Tehát kereszttűzbe, pergőtűzbe is került időnként ez a költészet azért, mert valóban szokatlan volt. Megtörte ugyanis azokat a szabályokat, amelyek mentén a szlovákiai magyar költészet alakult. Fölborította azt a paradigmarendszert, amit ez az irodalom kialakított magának. Kezdetben nem így történt. Cselényi az első két kötetében - a Keselylábú csikókoromban és az Erőkben - igazodott azokhoz a paradigmákhoz, azokhoz a hagyományokhoz és szokásokhoz, amelyeket a felvidéki költészet, illetve általában a magyar költészet kialakított és létrehozott a huszadik század második felében vagy harmadik harmadában. Talán csak annyiban változtatott a tájnak, a szlovákiai magyar költészeti „tájnak” a korábbi paradigmarendszerén, amennyiben már átvette vagy elfogadta az olyan mitikusabb látásmódnak az eredményeit, amelyet Juhász Ferenc, Nagy László, Kormos Istán költészete vezetett be a lírába az ötvenes években. Viszont ezek után egy egészen vakmerő és radikális fordulat következett be Cselényi költészetében. A költő Párizsba került, méghozzá egy olyan időszakban, a hatvanas években, amikor még nagyon ritkán történhetett meg, hogy akár magyarországi, de kivált egy felvidéki magyar költő hosszabb időt töltsön a francia fővárosban. Párizsba került, és ott közelebbi kapcsolatba került egy magyar avantgárd csoporttal, a Magyar Műhely költőivel, olyan írókkal, mint Papp Tibor és Nagy Pál, akik különben ebben a most megjelent kötetben vallanak is a Cselényivel kialakult barátságukról. Persze, nem egyedül a Magyar Műhelynek a köre jelentett számára egy olyan kihívást, amelynek nem tudott ellenállni, hanem talán méginkább az, hogy megismerkedett a modem, avantgárd francia költészettel. Megismertkedett részben a Magyar Műhely alkotói segítségével és tolmácsolása révén, részben pedig ahogy tanulgatott franciául... Én azt hiszem, hogy többet tanult franciául ezektől a költőktől, mint úgy egyébként az utcán meg a különféle egyetemi kurzusokon, ahová beiratkozott. Ugyan még nem hallottam Cselényit franciául beszélni - lehet, hogyha meghallanám, akkor elmenekülnék... Talán azt is mondhatnám, hogy hála istennek ő nem szabvány francialeckék sorozatán át megszerezhető francia nyelvtudásra tett szert, hanem a mo
