Irodalmi Szemle, 2004
2004/8 - Pavol Rankov: Big Brother (elbeszélés)
Pavol Rankov BIG BROTHER Legrégibb emlékem ahhoz a pillanathoz kötődik, amikor apámnak eltörött a lába. Nem lehettem több kétévesnél. Emlékszem, hogy a temetőben történt. Apa a hóban feküdt, és hörgött a fájdalomtól, aztán tolókocsiba tették őt, és kivitték a parkolóra. Ott mentőautóba helyezték, és mikor az nagy vijjogással elment, azt gondoltam, apámat többé nem látom, és ő is olyan személy lesz, akit bár nem látunk, mindig velünk van, mint a testvérem. Feltételezem, hogy a temetőbe a vastag jégréteg ellenére épp azért kellett mennünk, mert az öcsém halálának évfordulója volt, és mi azt ünnepeltük. Később ezt valóban ünneplésnek tartottam, mint valami nagyszabásút, amire büszkék vagyunk, és néha beugrott, hogy szüleim nem éreztek-e fordított örömet, hogy elütötte őt az autó, hiszen így családi mártírjuk volt, privát szentjük. Másrészt tudom, hogy mindig nagyon szenvedtek. Soha nem nyugodtak bele a halálába. Gondolom, hogy eltértem, túl korán eltértem, vissza kellene térnem ahhoz az első emlékhez. Emlékszem ugyanis arra a hatalmas örömre is, melyet akkor éreztem, mikor apámat később hazahozták. Nem kételkedem benne, hogy ő ezt a sors kegyetlen játékának tartotta, mely esélyt adott ugyan neki a halálra, de aztán cinikusan visszavezette az életbe. Szüleim abban az időben kitárt karokkal várták halálukat, hogy végre az öcsémmel lehessenek, akit elütött az autó, mikor egy gyermeknek kiesett a kocsijából a kedvenc játéka, és ő meggondolatlanul egy teherautó kerekei alá ugrott, hogy azt a játékot megmentse stb. Emlékszem anyám komor pillantására, mikor mint három-négy éves kislányt érdekeltek a részletek, és megkérdeztem, sikerült-e megmentenie azt a játékot, és hogy egy másik ugyanolyat nem lehetett volna venni az üzletben, s nem kellett volna a kerekek alá vetnie magát. Olyankor anya általában elsírta magát. De ezt a történetet újra és újra elmesélte nekem, mintha példának adná az öcsémet, hogy én is ugorjak egy teherautó alá valamilyen gyermek kedvenc játékáért. Meg kell még említenem a legkínzóbb kérdésemet. Biztosan akkor tettem fel, mikor még nem jártam iskolába, de tudom, hogy egyértelműen anyát megsérteni akaró szándékkal tettem fel. Megkérdeztem, honnan tudhatta az öcsém, hogy épp az a játék a gyermeknek a kocsiban a legkedvesebb, tehát hogy nem fejezte-e be életét az alatt az autó alatt teljesen feleslegesen. Hiszen a gyermek a játékot azért is kidobhatta, mert már nem akarta. Ilyen kérdésekre csak rövid ideig volt jogom. Mikor elkezdtem iskolába jár
