Irodalmi Szemle, 2004
2004/8 - Pavol Rankov: Big Brother (elbeszélés)
Pavol Rankov ni, az öcsém halálának ilyen, úgymond technikai problémái már tabuk voltak. Úgy emlékeztünk rá, mint tökéletes gyermekre, aki szót fogadott, szerette a szüleit, a kis lánytestvérét — tehát engem —, és még jól is tanult. Főleg matematikában tűnt ki, ebben is teljesen eltértem tőle. Bevallom, igyekeztem őt utolérni, sőt megelőzni, de így is felbosszantott, mikor apám, első bizonyítványom láttán azt mondta, a Nagy Testvér biztosan büszke lenne rám. Megkérdeztem apát, ő is büszke-e rám. Zavartan bólintott, mintha szégyellné magát, hogy olyan helyzetbe került, mikor engem is dicsérnie kell, nemcsak a Nagy Testvért. Akkor az olyan nagyon nem számított, inkább motivált, hogy versenyre keljek példaképemmel. Még nem ismertem az „elérhetetlen példa” kifejezést, és hittem abban, hogy szüleim egyszer azt mondják, felülmúltam őt. Vártam, hogy mikor végre idősebb leszek nála, mikor túllépem az ő tíz év tizenhét napos mágikus korát, akkor nem fognak bennünket összehasonlítani, és engem saját magamért fognak értékelni. Éppen azzal a tizenhét nappal hamarabb omlott össze minden — a tizedik születésnapom ünneplésén. Apa azt mondta, hogy a Nagy Testvér a tizedik születésnapján kijelentette, hogy lelkész akar lenni, járni akarja a világot és jót cselekedni. Abban a pillanatban szinte fizikailag éreztem a jelenlétét. Ahelyett, hogy a világot járná és jót cselekedne, otthon maradt, és rosszat csinált saját húgának. Feltételezem, hogy éppen akkor kezdtem idegenkedni a vallásosságtól. Nem mondom, hogy akkor kezdtem elveszíteni a hitemet, hiszen egy tízéves gyermek még túl kicsi ahhoz. És nálam igazán nem probléma a hit, mert az megvan. Igen, én tényleg hiszem, hogy Isten létezik, de haragszom rá. Már akkor is haragudtam, mert büntetett azért, hogy az öcsém különleges volt. Kezdtem kerülni a rendszeres esti imákat szüleimmel. Nem akartam térdelni a Nagy Testvér nagy fényképe előtt, melynek egy kis kereszt volt támasztva a kis Jézussal, mintha öcsém igazi istenség lett volna. Egyszer felkerestem a hittantanárnőt, és mesterkélt naivitással meséltem neki arról, hogy szüleim hajlonganak a fénykép előtt. Megértette az egész problémát. Felhívta anyámat, aztán találkozott is vele. Nem tudom, mit mondott neki, de akkortól jogom volt egyedül imádkozni, ami az első győzelmemet jelentette felettük. Egy kis csatát megnyertem a szüleimmel, de nem a háborút a Nagy Testvérrel. A hittantanárnő ugyanis következetes volt. Pár hét múlva behívott az irodába, és azt mondta, átnézte a régi osztálykönyveket, hogy megtudja a lelkész nevét, aki évekkel ezelőtt hittanra tanította az öcsémet. Felkereste őt, és ő megerősítette, hogy a Nagy Testvér valóban kis szent volt, sokan irigyelnek érte. Majdnem azt mondtam neki, én szívesen odaajándékozom a kis szentet bárkinek, hogy élhessem a saját életemet. De ezt akkor még így nem tudtam megfogalmazni. Csak később, pubertáskorban tudtam definiálni, mi után vágyom. Egyszerű és természetes volt ez — saját életemet akartam élni. Anyámnak azt mondtam, ne beszéljen a testvéremről többé mint nagyról, hiszen két évvel idősebb vagyok nála. Ő azonban Nagy Sándor példáján megmagyarázta, hogy az emberek nem a ko
