Irodalmi Szemle, 2004
2004/8 - Végh Péter: Honvágy (novella)
Honvágy az idény leteltével újból munkanélküli lett, majd egy konzervgyárba szegődött. Ez egy halfeldolgozó üzem volt. Szalagmunkát végzett. Az ő feladata volt a falfejek eltávolítása. Ezt onnan tudom, mivel egyszer engem is magával vitt a gyárba. Egy beüvegezett váróteremben magamra hagyott. Volt nálam egy darabka kenyér, azt majszolgattam és az ablakokon keresztül nézelődtem. Kétóránként rövid szünetet tartottak. Apám az egyik szünetben felszaladt hozzám, hogy megkérdezze, hogy vagyok. Mondtam neki, hogy jól, mivel találtam egy sárguló újságot és éppen azt olvasgattam. A munkaidő végét erős szirénahang jelezte. Apám megmosakodott, átöltözött a többi munkással együtt. De utána nem sietett haza, hanem betért egy útba eső kocsmába és ivott valamit. Úgy egy évig élhettünk abban a leélt bádogkunyhóban, a nyomornegyedben. Arra világosan emlékszem, hogy szegény apám elviselhetetlen hal-, alkohol- és do- hánybüzt árasztott. Hiába mosakodott, a kellemetlen szagtól nem tudott megszabadulni. 8. EPILÓGUS Történetem végéhez értem. Utólag úgy érzem, hogy parányit könnyítettem lelkem fájdalmán. A teher, melyet évekig csendben, magamba rejtve hordoztam, a seb, mely mindig nagyon fájt, égetett, most itt van előttetek. Látjátok. ítéljétek meg ti, hogy van-e igazság a földön? Én nem akarok ítélkezni senki és semmi felett. Ahhoz túl kicsiny vagyok. Salamon király a példabeszédek könyvében azt írja, hogy az engedetlenek „ majd tetteik gyümölcsét eszik”, elnyerik az Úrtól méltó büntetésüket... Tudom, hogy amit a naplómba leírtam, amit papírra vetettem, nem minden. Eddigi életem egy kis töredéke csupán, mely bennem az idő során megragadt, s a- mit érdemesnek tartottam elmondani. Már magam sem tudom, hogyan fejezzem be. Szegény apámat annyira gyötörte a kudarc és a honvágy, hogy keservesen összekuporgatott pénzén egy nap visszatért Európába, s többé nem hallottunk róla. Miután apám elhagyott bennünket, anyámmal egy kisebb tengerparti városkába költöztünk, ahol életünk hátralévő részében csendben éldegéltünk. Az egyik helyi iskolában tanítottam földrajzot és történelmet. A gyerekek tanításában, nevelésében leltem meg életem igazi értelmét. Anyám egy napon megbetegedett. Agyvérzése tolószékhez láncolta. Én gondoztam, ápoltam egész haláláig. Még az utolsójózan pillanataiban szeretett volna mondani, üzenni valamit. Talán apáról. Valami vallomásfélét. De talán csak azt akarta a tudtomra adni, hogy mindig mennyire szeretett. A szándéka nem tudott már hallható formát ölteni ajkain. így ment el szegény Maríjám. Évek múltán tudtam meg apám nővére, Júlia egyik leveléből, hogy apám hazatért. A züllés útján már nem tudott megállni, és nem sokkal később, tragikus körülmények közt elhunyt. A lesújtó hír hallatán napokig nem tértem magamhoz, s azóta is magamban hordozom, mint egy súlyos keresztet.