Irodalmi Szemle, 2004
2004/1 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Vendégkritika - Kiss Noémi: „Cili én vagyok” avagy a régimódi textuális tér (Szabó Magda: Für Elise)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE már nem is olyan érdekes számára az egész, illetve nem önmagában a politika miatt érdekes”. Magam kevésbé osztom ez utóbbi véleményt, hiszen az íróvá válás csak látszólag fiatalkori teljesítménye a beszélőnek, s bár itt is intenzíven jelen van, most mégis a későbbi évek miatt „onnan visszanézve” lesz fontos, mit írt meg és mit hallgatott el „Magdolna”. Tehát ebben a műben is intenzíven jelen van a kimondással való küzdelem. Csakhogy itt másé a főszerep. Mégpedig a traumák és a kamaszkori szerelmi, érzelmi viszonyok tekintetében maga a közölhetetlen, a traumatikus mint láthatatlan nyelvi alakzat megjeleníthetősége lesz számomra a központi kérdése és egyúttal témája e mostani regénynek. Ezt a kimondásra váró (persze sikertelen, mert lehetetlen) kísérletet nevezném a Für Elise második (a nyelv szintjén meg nem jelenő) valóságának vagy második emlékezetének. Az önértékelés és a feltárulkozás moralizáló módja, a régi, a klasszikus retorika, valamint a tabukkal átszőtt női test beszédének, a fájdalom és a csalódás közölhetetlenségének kudarca jellemzi a könyv nyelvi világát. Máris az auto- biográfiák tipizált problémája felé haladunk: vajon amit őszintén közöl velünk a szerző, azzal mit takar el éppen? Szabó Magda könyvében az önéletírói reflexió reflektálatlan marad. Minden említett e'wnel kezdődő mondata a közvetlenség bájos látszatát kelti. Az én ugyanis ebben a hagyománnyal írt textuális térben nem tud, s nem is tudhat kívül kerülni önmagán, és a regény tematikájából fakadóan ráadásul végig a lélektani oidipuszi háromszög csapdáján belül marad vallomásaival. Ez e- redményezi azt a reprezentációs regénymodellt, mely nem igazán mutatja be a szubjektumot érő, az övétől különböző perspektívákból áramló értékkülönbségeket, s végül nem is enged a felszínre a nyelv szintjén ellentmondásokat, ún. plurális, második vagy harmadik emlékezeteket. A kollektív emlékezetből erednek a regény szavai, s a történelem, a városi por, a debreceni kálvinista közeg leírása, tematikus katalógusa nem engedi a fiatal lányt, hogy bátrabb elemzésbe vesse magát, hogy valóban feltárja a titkokat. Szabó Magda szemérmes marad Magdolna történeteivel szemben. Az egyes fejezetek így inkább katalógusokká, leírásokká válnak a régi retorika értelmében, s kevés teret engednek a feltárulkozásnak. Ehhez járul az időperspektíva hagyományos szemlélete, az egyes fejezetek szigorú történeti időrendben követik egymást, nagyjából a mű közepén lesz harmadik osztályos tanuló Magdolna, s a regény végén érettségizik. A kamaszlány ellentmond ugyan tanárainak, az intézeti szigorral szemben rendbontó növendék (az idegen közegben magányos karrierhős), ugyanakkor magával szemben, az „öntükrözésben” nem alakul ki semmilyen ellentmondás (a saját idegenség a rend része lesz), így minden későbbi etikai önvád, mely arra vonatkozik, hogy Magdolna okos volt ugyan, de valójában féltékeny, istenkáromló és rezisztens, a múltat megszépítő író eszköze lesz, s a kislány zsenijének asszimilációs kudarcaiként fogható fel. A fiatal Magdolna irodalmi hősei még a romantikus Julién Söreihez hasonlítottak, akiknek napóleoni vágyaik voltak. Ez az önfegyelem túlmutat a mű hitelességén: s az írói önreprezentáció részévé válik, a gyerekkor mintegy az írói karrier indulását bi
