Irodalmi Szemle, 2004
2004/8 - Fried István: Hatalom és irodalom kölcsönös fogságban (esszé)
Fried István Hatalom és irodalom kölcsönös fogságban Márai Sándor írta egy helyütt, naplóbejegyzés-formában, hogy minden (politikai? gazdasági? - semmi esetre sem „szellemi”) hatalom igényli a művész támogatását, beleegyezését, jóváhagyását; annak ellenére igényli, hogy az esetek túlnyomó többségében „botfülű”, érzéketlen, a művészetet és a művészeteket legföljebb reprezentációs céljaira igyekszik kihasználni, mintegy járulékos elemként értékeli, amennyiben a szolgálat teljesítését nyugtázó „művészi aktus” kifizetését értékelésként lehet számon tartanunk. S míg ez az uralkodói, főnemesi, „patríciusi” attitűd Európa korai évszázadaiban még magától értetődőnek (volt) tartható, nagy- jában-egészében a korai romantikától kezdve törekszik a művész arra, hogy kitépje magát az egyre fárasztóbbá és terhesebbé váló (mondjuk így, jóindulatúan) mecenatúra öleléséből, amely a megrendelés - teljesítés, az udvari ünnepség - szórakoztatás mechanizmusába kötötte be a legjelentősebb alkotók munkáját: Michelangelo éppen úgy megrendelésre dolgozott, mint Johann Sebastian Bach, az infánso- kat és infánsnőket festményben megörökítő Velazquez hasonlóképpen végezte el a rá kiszabott feladatot, miként Mátyás király hírnevét rótta versbe a megbízott költő. Ez a jól működő és működtethető művész(et) felfogás aztán meglehetősen furcsa viszonyokat teremtett, udvari festő, zeneszerző, császári költő egyfelől tisztában volt korlátozottságával és behatároltságával, másfelől azonban akként igazodott a korszak elvárásaihoz, hogy az uralkodó „esztétikai” szabályrendszer keretein belül alkotta meg a szabályszerűbben - „tökéletest”, a legitimáltban - azt elfedő és a Rend összetettségét „reprezentáló” művészit. A „gáláns ünnepségek” fes- tői-zeneszerzői kiválóan elégítették ki a korszakváltás fenyegetésére ráérző, az „utánunk az özönvíz” „vidám apokalipszis”-ére rájátszó francia királyi-nagyúri „e- lit” lét-stilizációs elképzeléseit, ugyanakkor ugyanúgy belopták a fenyegetettség és rejtett tragikum lehetőségeit alkotásaikba, miként a Mozartnak szintén főúri megbízásra készült, könnyednek, táncosnak érzett dallamaiban bujkáló „melankólia” hangzataiból az utókor egészen mást tud kihallani, mint a menüettet járó vagy a társaságban előadóként magát kvalifikáló főúri dilettáns. A művészet biztosította „reprezentáció” és önlegitimáció hozzátartozott a művészeteket kedvelő és nem kedvelő, de a pompa és a ragyogás részének tudó társadalmi/társasági „elit” létéhez; akár jelképesnek is tekinthető, hogy a régi operaházak egyfelől az önmutogatás színhelyei (francia és orosz regényekből ismerősen), a messzelátóval végigpásztázott-szemlélt páholyok sorában helyet foglaló
